Tulajdonképpen semmit sem csinál az egész előadás alatt a Dosztojevszkij-regény színpadi adaptációjában, amelyet A félkegyelmű helyett Az idióta címmel játszik a Katona József Színház Máté Gábor rendezésében, hiába ő a címszereplő, az előadás nem róla, Miskin hercegről szól, illetve csak annyira, amennyire az ő passzivitásában tükröződik a többiek aktivitása, az ő reflektálatlan, gesztus nélküli magatartása alkot kontrasztot a többi szereplő fölfokozott külső megnyilvánulásaival, érzelmi kitöréseivel, motorikus mozgásával, színes, olykor kifejezetten túlszínezett jelenlétével, úgyszólván ez az előadás formai alapképlete, az egyik oldalon Fekete Ernő Miskinjének belső intenzitása, szemlélődő, befogadó tekintete, a másikon a számító szándékok, föllobbanások, méltatlankodások, extenzív szenvedélyek, indulatok őszinte kitörése vagy őszintétlen "megjátszása", a kettő szüntelenül egymást tükrözi, egymás hatókörében működik, jellemző ebből a szempontból például Ivolgin tábornok ömlengő rögtönzése a herceg családjával való kitalált kapcsolatáról, Haumann Péter apró részletekből építi föl füllentéseinek sorozatát, csaknem minden szóhoz önálló életet élő mozdulatot társít, Fekete pedig némán hallgatja, legföljebb önkéntelen (és öntudatlan) információkkal "segíti" partnerét, aki mohón belekap a hiteles tényekbe, hogy továbbszőhesse belőlük a fantazmagóriáit, Fekete mintegy a némaságával bátorítja, aprókat biccent, kerekre nyílt szemmel álmélkodik, a vége felé elmosolyodik, ez a kíváncsi érdeklődés nemcsak a fecsegő tábornokból váltja ki a szóömlenyt, később mindenki mást is arra késztet, hogy kitárulkozzék, s nem csupán négyszemközt, hanem Miskin társasági jelenlétében szinte mindig, s minél nagyobb a társaság, annál inkább, az ő nyíltságát, naivitását, őszinteségét használják föl arra, hogy a herceg erényeire hivatkozva másoknak (akik híjával vannak eme erényeknek) üzenjenek, mindenki egy kicsit Miskinnek "játszik", noha a mondanivalójuk nem neki szól, ő csak katalizátor, aki kiváltja, valójában kikényszeríti a takargatott vagy szégyellt szándékok lelepleződését, ekképpen Fekete Miskinje mintegy a "jóság", a "tisztaság", a "szeretet" szimbólumává válik, anélkül, hogy az akarna lenni, vagy hogy ezt egyáltalán észrevenné, ebben az összefüggésben az "idióta" meghatározása is elkerülhetetlen, a szóhasználat durvább, mint a megszokott "félkegyelmű", jóllehet, a hercegre sem az egyik, sem a másik nem illik, Fekete a maga módján reagál rá, szeretném megjegyezni, hogy Svájcban már kigyógyítottak, mondja egy alkalommal ugyanolyan lassan, tagoltan, érzelemtelenül, ahogy általában beszél, de azért láthatóan érzékenyen érinti, ha lefélkegyelműzik, még Nasztaszja Filippovna is, és éppen akkor, amikor egy percig elhiteti vele (és önmagával), hogy hozzámegy feleségül (Fullajtár Andrea hangsúlya kicsit durvább annál, hogysem úgy gondoljuk, a "kell ennél jobb?" csupán a társaságnak szóló gúny), Fekete lehajtott fejjel ül, és a "félkegyelmű" elhangzásakor gyorsan kiissza a maradék pezsgőt a kezében tartott pohárból, mindössze ez a piciny gesztus árulkodik a felszín alatti megrázkódtatásról, máskor még enynyi se, mindjárt az első találkozásukkor Nasztaszja Filippovnával, amikor a nő inasnak nézi, és a kezébe nyomja a köpenyét, talán még egy másik ruhadarabot is, ő pedig egy korábban látott kép alapján fölismerve, rajta felejti a szemét, meg sem rezdül az ezt követő megsemmisítő mondatra, "te őrült vagy, vagy mi?", kérdezi az asszony, Fekete mintha nem is hallaná, lenyűgözve áll, kezében a rátukmált ruhával, úgy tartja maga előtt a következő hosszú jelenet alatt, mint valami tálcát, elfelejti letenni, szinte belekapaszkodik, néhány jelenettel korábban a saját kabátját is így szorongatta, összegyűrt csomagként, miközben instanciázott valakinél, az anyagi valóság, a tárgyak idegenek a számára, az örökségéről informáló levél éppúgy, mint maga a jelentős öszszegről szóló információ, egy másik levelet, amit Aglajának kell átadnia, szabadkozva fogad el, messzire tartja magától, idegesen mozgatja az ujjai között, meg akar szabadulni tőle, "kellemetlen ez nekem", mondja, aztán pár szavas győzködés után, hangsúlyváltás nélkül, beleegyezik, hogy átadja, "jó, akkor elvállalom", teszi hozzá a legcsekélyebb reflexiót is mellőzve, lassan, tagoltan, mint aki pillanatnyi megfontolás után elvszerűen dönt, mivel ennyi idő elég volt ahhoz, hogy megértse a másik ember álláspontját, természetének lényege ez a figyelő, arcokat fürkésző tekintet, utána már szinte könnyedén ír be Aglaja emlékkönyvébe, sokáig forgatva ajkai közt a megnedvesítendő ceruzát, a fizikai cselekvésnek ez az apró rutinja azért föltűnő, mert kevés van belőle, Fekete egyébként is takarékos színészete ebben a szerepben különösen szűkmarkú, többnyire zártan ül vagy áll, nem oldódik föl a gesztusokban, a társasági formákban való jártasságának hiánya gátlásossá teszi, megejtő példája ennek, amikor megkéri Nasztaszja kezét, pontosabban "igent" mond neki, "tényleg elvennél?", kérdezi Nasztaszja, "el", válaszolja Fekete, de ezzel nincs vége a válasznak, kis szünet következik, "venném", folytatja, jobb kezét előrenyújtja (a pezsgőspoharat áttette a balba), majd ujjait lassan összezárva visszahúzza, mint aki óvatosan megragadott valamit, és nem engedi el, a mozdulat félszeg, szinte dadogó, akár az igéről leválasztott igekötő ejtése, a természetes belső létezés és a gátlásos külső megnyilvánulások paradoxona rejlik benne, s az előadás nagy részében még ennyi leírható mozzanat sincs, kivéve persze az epilepsziás rohamot, ezt a naturalizmus minimumát is nélkülöző, koreografikus arabeszket, amely a földön fekvő test csaknem súlytalannak tetsző mozgásával, a lábak dobpergésszerű rángásával, a karok villámgyors keresztbe csapódásával, a hídba homorító test hirtelen megfeszülésével és lassú elernyedésével maga a könnyed gimnasztikai stilizáció, a betegség átszellemítése a transzcendencia régióiba, különleges mestermű egy olyan színésztől, akinek nem az akrobatika a "profilja" (de nem azért, mert nem képes rá), hanem a puszta jelenlét intenzitása, ez a legtöbb, ami egy színészben meglehet, és a legkevesebb színészben van meg, Fekete Miskinje nyilván ettől a sugárzástól (is) mondható krisztusinak, érdekes, hogy első kiugró szerepében, a fölforgató Gurevicsként (Jerofejev: Walpurgis-éj, avagy a kővendég léptei) egyszerre láttam krisztusi és sátáni alkatnak, akiben van szelídség is, furor is, nem lehet tudni, mikor játszik, mikor provokál és mikor "száll el" magától, írtam akkor, átszellemült és zavarodott egyazon pillanatban, de semmiképp sem habókos, ő a történet katalizátora, olvasom most meglepetten akkori jellemzésemet, úgy látszik, ez a szerep illik hozzá, a visszafogott, zárt karakterhez, aki maga körül folyamatokat indít el, mint Ibsen Hedda Gablerének Lövborgja, a kötött garbós, kabátszárnyait lengető, egzaltált ifjú avantgardista az idült nyárspolgárok között, a Cseresznyéskert összeszorított foggal, mogorván a jövőről szavaló örök diák Trofimovja, vagy "a kezdődő elmebaj tudós zsenije" Stoppard Árkádiájából, a hasonlóság persze nem azt jelenti, hogy mindig ugyanarra "használnák" a rendezők (az utóbbi három előadásban olyan eltérő egyéniségek, mint Gothár, Zsámbéki és Ascher), hiszen a Paul úr elszánt üzleti prakticistája vagy A vihar bohóc-matróz Stephanója (hogy elhamarkodottan válasszak a szerepei közül) igazán más arc, de mindegyik mögött ott van az a tiszta szigorúság, amellyel Miskin a világot, Fekete Ernő a színészetet szemléli. |
