Kenedi Tibor: Horváth Péter vendégségben

   Horváth Péter a Kolibri pincében

   Hétfő este, Vörösmarty tér - Oktogon - Városliget tengely.

   Tisztára betonozott sétányokká szélesedő öreg utcák, nagy házak és nagykövetségek. Langyos esőben sétálgató párok. Egy beszélgetéssorozat legújabb estje a Kolibri Pincében. Terror Házán innen és Wendy's-en túl, nem messze a már csendes Írók Boltjától: Horváth Pétert látta vendégül Zalán Tibor.

   Horváth Péter író, rendező, filmrendező, dramaturg. A beszélgetés pilléreit a szokásos, biztonságos kérdések jelentették, amelyek a közönséget leginkább érdekelhették: miért hagyta ott Horváth Péter a színművészetet, kezdett el írni, rendezni, mi a véleménye a Nemzetiről, a magyar Nobel-díjról, vagy éppen: mi az a posztmodern? A válaszok mégis szinte rejtve maradtak. Horváth Péter közvetlen, anekdotákkal színesített válaszait hallgatva mindenki kellemes másfél órát töltött a Kolibri pincében, de pl. hogy mi volna a posztmodern, most - Horváth-tól sem tudhatta meg.

Bodnár Zoltán, Horváth Péter, Zalán és Tisza Bea

   Elmesélte viszont, hogy a színművészetet azért hagyta abba, mert meg volt róla győződve, hogy öt éven belül úgyis Kossuth-díjas lesz, és akkor semmi sem inspirálja tovább. Inspiráció nélkül pedig nehéz az élet. Tehát másfél éves működés után - bár a Kossuth-díjnak semmi jele sem mutatkozott - írással és pénzkereséssel foglalta el magát; éjszakai mosodai segédmunkástól a Folyamszabályzó és Kavicsmosó Vállalat matrózáig mindenféle munkát elvállalt, mindenféle állást betöltött.
   Később elkezdtek saját dolgozatai megjelenni, és hosszasan azon szerencsés szerzők közt tarthatta magát számon, akik a 70-es évek második felétől irodalmi tevékenységükből megéltek, sőt, talán az első húsz legjobban kereső magyar író közt volt. Persze, megfelelő árat fizetett érte, hiszen reggeltől reggelig dolgozott, tevékenységének legalább 70 százalékát bérmunka, "bányamunka" tette ki, szakismeret-szerzés és -közvetítés.
   18-20 évig folytatta ezt a rendkívül magányos tevékenységet, és szeretett volna újra a közönséggel foglalkozni, így először hobbiként jelölte meg a színházi rendezést, majd jóval több lett belőle. Természetesen nem csak Horváth Péter érett meg a feladatra, a szerencsén is sok múlt, mikor az első darabot megrendezhette. Ha van néhány ember, akinek életét félórára, órára meg tudja színesíteni, sikerül egy kis örömet, energiát átadni, most is örül és elégedett.

   Azt is elárulta, hogy bizonyos szempontból zárt fülekkel és zárt szemmel jár a Nemzetiben (mert van, aki a titkárságon tölti élete jelentős részét, de ő nem tartozik közéjük), és nem tetszik neki túlságosan az új Nemzeti, mégsincs határozott véleménye róla. Vélemény helyett elmesél egy kedves történetet: Sztankay Istvánnal beszélgetett, akinek írt egy darabot, amit két héttel ezelőtt mutattak be, és aki úgy fogalmazott:
   - "Nézd meg ezt az épületet, öregem! Itt van ez a város, itt van ez a Duna, itt van a Parlament, na ugye, ott intézik az ország ügyes-bajos dolgait, szemben ott a Vár, a könyvtárak, ha megyünk, a másik oldalon ott vannak az egyetemek. Nagyon nagyszerű elképzelés, hogy a Duna partján, kicsit idébb, a Közraktár utca után, na, itt pedig egy Nemzeti Színház foglaljon helyet. Már az elhelyezése is zseniális. Nézd meg ezt az épületet; kis tornyocskák vannak rajta, itt beszögellések, ott kiszögellések, itt meg egy olyan ív, az ember sétál, és nézi, ez milyen furcsa, különös hely, vajon mire való?"


   Azóta az álnaív, mégis szeretettel teli megnyilatkozás óta Horváth Péter nem pocskondiázza annyira az épületet, mint egyébként tenné. Röviden (és az eredetit újrafelhasználva): minden országnak olyan Nemzeti Színháza van, amilyet megérdemel... (a közönség nevet)

   Lassan átértünk az irodalom kevésbé személyes területeire, politikai ízekkel kevésbé átitatott vizére. Horváth Péter készülő regényéből is hallgathattunk részleteket a színművészek előadásában.
   Külön élményt jelentett, hogy az itt-ott közbeszúrt felolvasások alkalmával a dialógus női szereplőjét valódi női hangon hallhattam, bár a színészek egy kicsit többet bakiztak annál, hogy azok észrevétlenek és jelentéktelenek maradhassanak. Tulajdonképpen a szerző is szépen adott elő, mikor végül őt is felkérték rá, csak túláradó kedve töltött el némi aggodalommal, mert bár jogosultsága volt saját szövegének szabadabb kezelésére - ha az amúgy sem ismert mű sorai közé beszúr még egy-két gondolatot, és menthetetlenül túlterhelődöm.

   Pedig amúgy igen élveztem, ahogy Horváth Péter titokban erős logikával, éberen terelte a beszélgetést, amerre jónak látta. Jellemző példa erre a következő: Zalán Tibor arról kérdezte, hogy a felolvasott, gyanúsan jól működő, életszagú történetekben a férfi főszereplőkkel, főszereplővel vajon mennyire közeli a kapcsolata, esetleg azonos-e velük, valamint milyen a posztmodernhez fűződő viszonya. Így, egy szuszra.
   Előtte is előfordult, hogy Horváth Péter a láthatólag friss élmények hatása alatt (amelyek a szemelvényekben is fellelhetők voltak) ejtett néhány szót természettudományi olvasmányairól, és saját művéről is ezek szerint nyilatkozott: egyetemi tanulmányaink során nyilván találkoztunk már Heisenberg-gel (kuncogás, a közönség érti, kár volt aggódni az elején), tehát tudjuk, hogy ő, mint megfigyelő a megfigyelt személlyel biztosan nem lehet azonos.

   Aztán általánosabban: "egy kérdésre több válasz is adható, gondoljunk a fényre, hogy vajon részecskeként viselkedik, vagy hullámtermészetű? Mindkettő, pedig egyik elvileg kizárja a másik eredményt, mégis, gyakorlatilag mindkettő megvalósítható. A lényeg, hogy a több érvényes válasz közül mindegyik felhasználható valamilyen eredmény elérésére, hasznossá lehet tenni őket. A posztmodern valahol ebből következik: nincs hierarchikus különbség a dolgok közt a világban; eszmék között, esélyek és emberek között, a megjelenési formák pedig egészen meglepőek lehetnek - és itt a magyarázat átúszott a egy olyan könyvre, amelyikben nem voltak oldalszámok, mint élő példa.
   Ha tehát a világ strukturálisan egyféle módon nem értethető meg, ábrázolható másként, pl. egy ócska viccel, egy recepttel, vagy beemelve egy Zalán Tibor sort - tényleg, be is emelek egyet (Horváth Péter előhalássza táskájából a nevezett kötetet, harsány nevetés); szeretném a figyelmükbe ajánlani Zalán Tibortól a Papírváros második részét, a Kortárs kiadónál jelent meg, ára (és így tovább)... Kérem, 33 oldalt olvastam belőle, rendkívül riasztó a tipográfiája, három oldalanként van benne bekezdés, pont és nagybetű egyáltalán nincs - de nagyon érdekes, lebilincselő a könyv, ajánlom mindenkinek, ő is a posztmodernhez tartozik." - fordult aztán Zalán Tiborhoz.
   És ezzel a kanyarral tökéletesen visszafordította a posztmodern magyarázatra váró kérdését, helyet cserélt a feladóval a hullámvasútban; az el nem hangzott válasz felelősségét, a maradék kételyeket - mindent visszairányított, természetes humorral, barátsággal.

   Horváth Péter elárulta még, hogy nem szeret színházba járni, mert már igen kevés meglepetéssel szolgál számára. Beszélt az operettről, hogy pl. igaz, kifarolt alóla az idő, de jellegzetesen hazai műfaj, és igaz, nem versenyezhet az azóta eltelt időben létrejött újabbakkal, mégis meg kellene próbálni megmenteni a benne rejlő értékeket a mindenféle (tartós) közösséget megszüntető globalizáció idején. Megjegyzésként, de láthatólag szeretetből hozzátette: Karl Kraus osztrák filozófus szerint az operett ok nélküli káosz...
   Mesélt, gesztikulált, időnként a magasan elhelyezkedő pinceablakon is bebámult egy-egy kutya, feszült képpel és pórázzal, aztán néhány ember is lehajolt és rácsodálkozott a mélyből jövő nevetésre.

Kolibri pince

Kenedi Tibor: Horváth Péter vendégségben

Kultpol