| Igen rövid időn belül csatlakozni fogunk az Európai Unióhoz. Nem ettől bomlik le az elhatárolódás nemzetek, kultúrák, helyi történelmek és etnikumok között, hiszen ez a folyamat elkerülhetetlen. Ennek az Európai Unióba való belépés csak adminisztratív tükre: a "határok" is megszűnnek. Az összmérleg mindenképpen ígéretes, s remélhetően az ország nem napolja el áprilisban a csatlakozási döntést évekre, mert nehéz volna elszámolni a késedelemmel a következő generációk előtt. Bizonyos persze, hogy számos - pozitív és negatív - következménnyel is jár a csatlakozás, és a pozitív eredményei nem hullanak senki ölébe kemény erőfeszítések nélkül. Az is nyilvánvaló, hogy mindenki akkorát meríthet a tálból, amekkora a kanala: mennél fejlettebbek vagyunk, annál inkább tudunk élni az előnyökkel. Figyelemmel kell azonban lennünk a fejlettség több fontos összetevőjére külön-külön is. Szükségünk volt a Nobel-díjra, mint egy falat kenyérre; szükségünk van reprezentatív kulturális csúcsokra. Ám szükségünk van az átlagosan magas kulturális szintre is, ami tehát a kultúra lakosság körében való terítettségét, például a megfelelő infrastruktúrát és a rá épülő igényességet feltételezi. S ugyanilyen szükség van arra is, hogy szolid alapzatot jelentsen ez a kultúra, ami nem csupán az átlagos magas szintet, hanem a szintbeli szélsőségek közötti távolság mentül kisebb voltát követeli meg. Hogy ne a "magas kultúrával" példálózzunk: kell, hogy legyen útunk, amelyen ugyanúgy otthon érzi magát egy Forma-1-es versenyautó, mint bármely másik élvonalbeli pályán; kell, hogy ha egy EU-polgár autóval magyar útra ér, ne törjön a tengely; s kell, hogy ha már itt van, s lehajt a mellékútra, akkor se. Milyen programok következnek ebből? Támogatni kell a kulturális csúcsteljesítményeket, mert azok minták és húzó mozdonyok. Fel kell zárkóztatni továbbá az országot a Nyugathoz, átlagszintjét az EU átlagszintjéhez közelíteni. S végül fel kell zárkóztatni az ország elmaradottabb, rosszabb adottságú területeit a jobbakhoz, vidéket a Fővároshoz, esélytelent az esélyeshez, romát a nem romához, sajnos folytathatnánk. Mindenkire kötelezettségeket ró ez, sajátosságai szerint. Az állami irányításra is, a helyi kormányzatra is, a gazdálkodó, lakossági és civil szervezetekre is, sőt az egyes polgárra is. Mit tehet egy kulturális kormányzat? Erről adott számot koncepciójának és ez évi programjának kihirdetésével a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (NKÖM) február 5-i tájékoztatóján. Esélyegyenlőség, demokrácia Az első tétel két dolgot jelent: egyfelől egyenlő eséllyel vehetik igénybe az alkotók az ország közösségének anyagi támogatását, másfelől a kulturális javakhoz mindenki egyenlő eséllyel juthat hozzá. Mindez konkrét mechanizmusokat jelent, első sorban a pályázatokat, amelyek átláthatóbbá teszik a pénzek útját, lehetővé teszik a szakmai szempontok magasabb fokú érvényesülését. A Nemzeti Kulturális Alapprogram megpályázható kerete 6,1 milliárd forint, csaknem 20 százalékkal nőtt tavaly óta - bár ezt nem lehet önmagában szemlélni, csak a nemzeti jövedelemhez, illetve a mindenféle támogatásokhoz, a költségvetéshez viszonyítva; hiszen ha az abszolút keret növekedése alacsonyabb arányú, akkor ez csak átcsoportosítás, ami másutt fájhat. A támogatás a társadalom befektetése, és akkor védhető, ha általa értékek jönnek létre, amelyekben utóbb busásan megtérül. Ebből természetes módon következik: a megfelelő felfogás nem az, hogy az esélytelenek esélyeit az esélyesebbek rovására kell javítani; hanem az, hogy a közös kulturális gépezet hatékonyabb működése érdekében átcsoportosítást kell végrehajtani. Ez csak akkor lehetséges elviselhetetlen szubjektív feszültségek nélkül, ha a távlati eredményeiben mindenki bízik, akit - akár így, akár úgy - a dolog érint. Ezzel a demokrácia egyik jellemzőjéhez, az átláthatósághoz kanyarodtunk vissza: a szubjektív feszültségeket is oldhatja a megfelelő tájékoztatás. Programok, projektek, támogatható területek |
500 milliós keret jut a vidéki és budapesti art mozik felújítására, vidékiek kialakítására - napi legalább két magyar film vetítésének követelményével. (Mellesleg: a nagy sikerre való tekintettel - lásd a képen - a következő Magyar Kultúra Napján is megismétlik az Uránia Nemzeti Filmszínház ingyenes vetítéseit, közgyűjteményi nyitvatartással kiegészítve.) 800 millió a helyi művelődési házak és könyvtárak támogatására; ezen intézmények elhanyagolása részben a gazdasági nehézségekre, részben a politikai figyelem rendszerváltáskori átalakulására vezethető vissza, de ahogy Görgey Gábor kulturális miniszter fogalmazott: bizony sokszor öntöttük ki a fürdővízzel a gyereket is. Remélhetőleg ezt a hibát kevesebbszer követjük el, és a politikai és spekulatív háttércélokban gazdag fejlemények pozitív, vállalható összetevőit nem nyomjuk el a jogosnak érzett kritika indulatában, vagyis például támogathatók lesznek Millenáris Park-béli programok is, a Millenniumi Városközpont fejlesztése is stb. |
Még egy elvről esett - közvetve - szó: a kultúra nem korlátozható a "magas kultúra" fogalmával közelített tartalmakra, hiszen minden dolog kultúra is, a "kultúra" része a táplálkozástól az iparon és a politikán át a festészetig minden. Cro Magnon-i kultúrán sem szokás csupán az illető kor barlangfestészetét érteni. Nem csupán a szentendrei skanzen néprajzi együtteséről (lásd a képen) van szó. Beindul az Ózdi projekt: angol minta alapján kidolgozták az "Ózdi revitalizáció" tervét, az ipari emlékek konzerválására. Mielőtt túlzottan lelkesednénk: egy ipari környezet konzerválásának a legjobb útja nem annyira a műemlékrestauráló önkormányzati célprojekt, mint inkább a tényleges revitalizáció. Tehetős helyi lakosság több eredménnyel konzervál, mint kultúrzarándokokra épülő idegenforgalom. Ez rávilágít: a kulturális projektek nem lehetnek a kulturális kormányzat belügyei. |
