Lángoló mozdulatlanság - Sarah Kane: Phaedra szerelme

Igaz, van még egy nagyon fontos momentum, mely kiküszöbölésre vár. Talán nemsokára eljön az idő, amikor olyan művészekkel dolgozhat együtt Zsótér, akik egytől-egyig pontosan értik, érzik, mit szeretne láttatni előadásaiban és azonosulni is tudnak e gondolatokkal, szimbólumokkal.
Zsótér eddigi Kane rendezéseiből arra lehet következtetni, hogy rátalált arra a szerzőre, akinek műveivel tökéletesen együtt tud gondolkodni. (Kár, hogy már csak két feldolgozatlan Kane darab várat magára.) Ha e drámákat Zsótér színpadra állítja, csöppet sem tűnik úgy, hogy megerőszakolta a szöveget sajátosan egyedi rendezői látásmódjával, hanem inkább úgy tetszik, a művek e formákért kiáltanak. Mind a Trafóban bemutatott Megtisztulva, mind pedig a Régi Thália Stúdióban rendezett Szétbombázva sokkolóan szép alkotás volt, ám ezeknél még inkább csak eljátszott az új utakra lépés gondolatával.
Az igazi és megdöbbentő letisztulás tán először a Radnótiban bemutatott Hans Henny Jahnn írta Medeánál és a szegedi Galilei életénél nyilvánult meg, ahol szinte tökéletes mozdulatlanságba merevedve, hideg őszinteséggel valósultak meg az események. Legalábbis ez volt Zsótér elképzelése. És ha - a Medeára térve - megfelelő művészekkel dolgozott volna (e feltételezés alól Csomós Mari emlékezetes kivétel), olyan alkotás megszületésének lehettünk volna tanúi, amely ha úgy tetszik, hazánkban színháztörténeti jelentőségű.
Ekképpen van ez a Phaedra szerelmével is, ahol azért érezhetően sokkal közelebb álltak a színészek Zsótér gondolatvilágához, mint ahogyan érvényes ez eddigi Kane rendezéseinek szereplőire is. Persze azért történhetett ez így, mert alkalma nyílt megválasztania a számára megfelelő művészeket és e művészek saját akaratukból, a rendezővel együttgondolkodva mondtak igent a felkérésre. Van azonban egy kiemelésre méltó különbség az említett két előadáshoz képest. Mégpedig az, hogy ezúttal nem Schuller Gabriella fordította a darabot, hanem Kappanyos András, aki a szöveg csodaszépen morbid költőiségét fogta meg és ezzel hitelesíteni tudta az eredeti anyagot.

A színen tökéletes mozdulatlanság. Lelki és testi egyaránt. Mindenki a periférián a szó szoros és átvitt értelmében is. A négyszögletű termecskében ott ülünk a végső pontokon, mindennek a szélén, körbe, szorosan a falhoz simuló székeken. Középen üresség. Mert fontosak a mellékes dolgok, vagy mert csak a szélsőségek fontosak. A színészek a szoba négy sarkában bújnak meg mozdulatlanul. Mereven lángoló arcukat és kővé keményedett testüket csupán neonfények világítják meg. Csak akkor, amikor mondanivalójuk van. Ha nincs, nincsenek ők maguk sem. Ha nincs fény, mintha nem is lennének jelen. Kommunikálnak egymással, de nincs igazi kommunikáció. A tekintetek a távolban bambán bámulják a semmit, a szócsaták mégis igazibbak így eszköz- és akciómentesen, mint bármekkora és bármilyen pompás díszlettel, világítással vagy mozgásorgiával.

Phaedra kikészült. Férje Theseus pedig épp nincs otthon, hogy megvígasztalja. Hiába, a királyok már csak ilyen elfoglaltak. A királynők pedig unalmukban mindent megkaphatnak, mégis az kell nekik, az az egyetlen dolog, ami nem lehet az övék soha. Phaedra mostohafia, Hippolytos szerelmére vágyik. Ám Hippolytos üresebb, mint bárki. Közösüléssel üti el unalmas perceit, teszi ezt nőkkel, férfiakkal, tán még állatokkal is, ám kielégülése mégis éppoly szenvtelen és észrevétlenül elillanó, mint életének fennmaradó órái. Arra vár, hogy végre történjen valami. Valami olyan, amire érdemes odafigyelni, ami nem kézenfekvő, és ami elindítja sorsa beteljesülése felé. Csöppet sem hatja meg sem Phaedra, sem Strophe szerelme.

Baranyi Szilvia Phaedrája tökéletesen reményvesztett, "mindenmindegy" szerelemtől hajszolt nőstény. Szavai fájdalmasan húsbavágók. Szabó Anni ezzel szemben szplínes, nemtörődöm, kényeskedő nőként formálja a királynőt. Keszég László Hippolytost egyszerre jéghidegen és perzselően adja. Visszatetszően felháborító modorával igazi ellenpontja mindennek. Enyedi Éva Strophe szerepében elsőre kissé nehézkes, ám a végére már lángoló szenvedéllyel teli. Krupa Sándor Theseusa és Vicei Zsolt Hippolytosa kissé még tapogatódzó, de határozottan jó irányba haladó.
Ami szintén szembetűnő ebben az előadásban, hogy Zsótér Sándor a humort is képes beágyazni rendezésébe. Eddig pont attól voltak túl lineárisak és kevésbé hullámzóak produkciói, mert egy feszült síkban mozgott a folyamat, mely nem engedte például a tragikum és a humor sokkoló váltakozását. Most azonban a plüsstigrisek és -zsiráfok között gyakran nevettet meg helyzetkomikumokkal, meglepő hangsúlyokkal. Hogy aztán eljöjjön a vég, a legutolsó lehetőség, a halál. Mely már kikerülhetetlenül központivá válik, amint a terem kellős közepén lelki szemeim előtt tényleg keselyűk marcangolják a még halálukban is szétzuhant és megkeseredett lényeket.

Zsótér Sándor alkotása segít felzárkózni a nemzetközi színházi nyelvhez, ahhoz a formavilághoz, mely a környező európai országokban már évek óta fejlődő irányzat. Ám ehhez szükség lenne egy állandó társulatra, mely olyan művészekből áll, akik képesek együttsodródni Zsótérral. És szükség volna színházra, mely befogadja az újat, a megdöbbentőt anélkül, hogy felmerülne a rizikó apró kételye is. Ha minden adott lesz, tán megszülethet végre az, amit Zsótér Sándor lát. Hogy láthassuk mi is. Pontosan azt.

Kapcsolódó cikkek:
Békés András laudációja
VÁMOS LÁSZLÓ-díj 2003