Lear király vendéglőben

A W.S.LÍR-re átalakított cím még azok számára is sejteti, hogy itt nem egy "nyitott könyv" típusú produkció várható, akik sosem láttak Zsótér-előadást. Az elmúlt öt évben a Szegedi Nemzeti Színházba progresszív rendező be nem tette a lábát. Most azonban újra Szegeden rendez Zsótér Sándor, s magával hozta állandó munkatársait, Ambrus Mária díszlet-, és Benedek Mária jelmeztervezőt. Évek óta húzódik az előadás létrejötte, pedig régi terv a Lear színpadra állítása Király Leventével a címszerepben. Most végre összejött.

 

A bemutató közeledtével a szokásos feszült hangulat uralkodik próba előtt már a büfében is, később fent a színpadon. A harmadik felvonást gyakorolják, Zsótér folyamatosan konzultál a mögötte ülő Ambrus Marival. - Itthon az a gyakorlat, hogy csak egy héttel a bemutató előtt készül el a díszlet, ami nagyon megnehezíti az utolsó időszakot. A díszletet be kell laknia a színésznek, meg kell tanulnia benne mozogni, s nekünk is látni kell, működik-e az, amit elméletben kitaláltunk - mondja a díszlettervező majd a szünetben, ám most még zajlik a próba. A színpadon egy vaskos toronyszerű konstrukció, az alsó rész erősen emlékeztet a diákmenzákra, ám a hátul lévő lengőajtó oda nem illik, akkor hát egy harmadosztályú étterem lehet. (Tényleg az, még konkrét előképe is van.) Az asztalok hosszú sorba rakva, az egész úgy fest, mint az Utolsó vacsora festményeken, csak itt nem fehér abrosz, hanem meg-megcsillanó, áttetsző nejlon van ráterítve. Gloster megvakításának jelenete következik, vérfagyasztóan kifinomult, erotikusra színezett szadizmussal. Valami technikai ok miatt megismétlik, de újranézve is hátborzongató.

 

Az étterem fölötti kilátó (a toronyszerű díszlet második szintje) a bádogbüfék és a nagy bevásárlóközpontok jellegzetes anyagából készült, mint kiderül, az építész-díszlettervező a Budapest szélén álló óriási logisztikai raktárakról vette a mintát. Itt, a nagy "elosztóban" tanácskoznak és szövik terveiket a lányok, a fiúk és a férjek. De még minden nagyon új, talán másodszor próbálnak díszletben, mindenki a helyét keresi. Szeressétek meg a felső részt is! - nógatja színészeit a rendező. Zsótér figyel, majd jön-megy, többször is föl a színpadra, ott előjátszik, aztán vissza a nézőtérre, ahol körbegyalogolja az egészet. - Nem kell (játék, mozdulat, átélés, akármi), olyan fantasztikus a szöveg! - kiabál fel, aztán megint előreiramodik, lehuppan az ötödik sorba, mert tetszik, amit lát, és közben jelzi is, igen, ez most jó.

 

Félidőben kiadja a szünetet, de őt most nem lehet zavarni, dolga van még a színészekkel. Ambrus Mari egyedül marad, később persze jön a rendező és "visszakéri", de addig is van pár percünk. - Tizenhét éve dolgozunk együtt Zsótérral, és már nem is tudom, melyik az én ötletem és melyik az övé, annyira beleköltöztek a fejembe az ő gondolatai a hosszú együttműködés alatt. Engem mint építészt arra treníroztak, hogy a megbízó érdekeit kell szem előtt tartani. Most is ez történik, s bár valószínű a kölcsönös hatás, Sándor döntései nyernek végleges formát. Nem egy múltbéli kulturális emléket akartunk a színpadra tenni, hanem egy köznapi történetet, amit erősít Király Levente természetes közeget igénylő személyisége is. Ezért lett étterem és kilátó a helyszín, amelyek hétköznapiságuk mellett egyben közéleti terek is.

 

Próbakezdés előtt már láttam a beöltözött színészeket, Benedek Mari kortalanul elegáns fekete ruháiban csupa nagyúr lepte el a büfét. A jelmezek egyszerűnek tűnnek, mégis elképesztően attraktívak a szellemes szabás miatt, s egyszerre igaznak tetszik a mondás, miszerint ruha teszi az embert. Ráadásul ebben az előadásban Zsótér Sándor nemileg föl is cserélte a főbb szerepeket, a két kegyetlen lányt férfi színész, a férjeket színésznők játsszák. Az éles sziluettet rajzoló gyapjúszövet férfiruhák kemény tartást adnak - karakter szerint kinek milyet -, Regan és Goneril pedig prémes, bundaszerű ruhákban acsarkodnak egymásra.

 

A Zsótér nélkül töltött öt év nem múlt el nyomtalanul, mert a külsőséges eszközöktől mentes színészi játék itt közben kiment a divatból. A rendező, ha valakihez szól, viszonytól függetlenül magáz és tegez, a két megszólítás úgy hullámzik nála, mint a sinusgörbe. - Magamat hibáztatom, nem magát... hogy nem magyaráztam el elég érthetően - mondja, és a próba megy tovább.