Lenn és fenn két parázs-szőttes

Nem én vagyok ilyen lírai, Weöres Sándortól loptam a címet, hogy pontosan közelítsek az élményhez, amely a Zikkurat Galériában rendezett kiállításon éri a látogatót. Két radikálisan eltérő látványtervezői univerzumból kaphatunk kóstolót, melyek furcsa módon mégis izgalmasan kiegészítik egymást. Ha felfelé nézünk, Szűcs Edit könnyedén burjánzó, légies ruhakölteményei tárják ki magukat a levegőben kifeszítve, ha lefelé, Nagy Fruzsina életnagyságú, álombeli rovarszörnyei kúsznak a galéria csillámló vizébe. Persze már a meghívó is árulkodó volt, melyen egy pihekönnyű, a testet foszlányosan körülölelő, aranyló ruhából vörös, daganatszerű nyúlványok terjeszkedtek, óriási szemek meredtek ránk, egy könnyed gesztussal összetartozónak mutatva két külön világot.

A kiállítás kurátora Kulcsár Viktória, az OSZMI munkatársa, aki a Merlin klubban havi rendszerességgel tartott Divat(szín)ház című beszélgetéssorozat házigazdája is. A megnyitón jelmezes vendéglátók fogadnak minket, sőt, egy tálalóvá avanzsált terebélyes ruha szoknyarészéről vehetünk sütit, miközben bejárhatjuk a különböző jelmezegyüttesekkel teli hangulatkapszulákat. Az igazán álomszerű hangulatot két nagyszerű énekes fokozza tovább, a selyemben pompázó Yang Li, aki a körfolyosón kerengve ereszti ki gyönyörű fényű hangját, és Philipp György, aki posztmodern keresztes lovagnak öltözve, a galéria legmélyéről kapcsolódik hozzá: két szárnyaló, éteri hang, némi elektronika, ja és persze profizmus, ennyi kell a tökéletességhez. Philipp György - akiről közelebbről kiderül, hogy kis műanyag csápocskák tekerednek a sisakrostélyán - elárulja, hogy Alfred Schnittke volt, amit hallottunk, persze némi improvizációval megkeverve.

A körkörösen felfelé elhelyezkedő kiállítóterekbe a két alkotó legkarakteresebb tervezései kerültek: Nagy Fruzsinától többek között például az Álmok a szekrényből vagy a PestiEsti jelmezei, Szűcs Edittől a Pára-tok vagy a Lélek-hám divatszínházi előadás ruhái. Elsőre úgy tűnik, Szűcs Edit leginkább a különböző anyagstruktúrák mixelésének megszállottja, míg Nagy Fruzsina inkább egy-egy gondolatot, koncepciót jár körbe elképesztő kreativitással. 

A galéria legtetején a két tervező kuckója látszik, rövid ars poeticákkal kiegészítve. Szűcs Edit a gyerekkori babaöltöztetéses játékokról ír, és a rokonok értetlenségéről, akik nem értették, miért nem "ésszerűbb" pályát választ, de ő addigra már rég teljes lelkével belegabalyodott a tervezésbe, Nagy Fruzsina meg arról, hogy egy pillanatra sem tud leállni, folyamatosan újabb meg újabb ötletek tülekednek az agyában. Mindkét tervezőkuckó jobbra is, balra is totál kaotikus, anyagkupacok és félig megvalósult tervek százai bucskáznak egymáson, Editnél rajzok, varrógép és rengeteg gyönyörű szövet, Fruzsinál pedig a textilhalmok között egy ember nagyságú macska uraság és mindenféle furcsa lakók lepik el a kis szobát.

 

"Nagyon gyorsan ez lett a kedvenc helyünk a galériában" - mosolyog Szűcs Edit, akit aztán az ezerféle anyagról faggatok, persze nem a rengeteg áttetsző, aranyos-bronzos csillogású kelméről, hanem leginkább egy furcsa, hártyaszerű anyag izgat, ami aranydrótokra van felfeszítve. Tippelek, és talál: "Igen, ami bélnek látszik, az valóban bél is." - nevet. A másik igazán meglepő nyersanyag pedig egy hólyagos, műanyag, definiálhatatlan  valami: "Ezt az IKEA-ban használják, hogy ne csússzanak el a bútorok. Műanyagból van, nem lehet szabni, hőpisztollyal olvasztom meg." - derül ki egy újabb szakmai trükk.

"Lehet, hogy elsőre meglehetősen különbözőnek tűnünk Edittel, de mi egy csomó találkozási pontot találtunk a munkáinkban, azon túl is, hogy ugyanott tanultunk, dolgoztunk ugyanazokkal a rendezőkkel, és hogy divatszínházat is csinálunk mindketten. Nagyon tisztelem azt a mesteri  finomságot, ahogy ő dolgozik. Amikor elkezdtünk e-mailezni egymással a kiállításról, sorra derültek ki az egyezések, hasonló témák izgatnak minket, csak másképp valósítjuk meg ezeket." - tudom meg Nagy Fruzsinától. Amikor a kiállítótér kialakításáról faggatom, elárulja: "A babák egy részét, melyeken a jelmezeim vannak, egy szexshopban vettük, majd megszakadtunk a röhögéstől, amikor fújtuk fel őket." Kérdezem, mi lesz a jelmezek sorsa, (na, ez az a kérdés, amire még sosem kaptam senkitől megnyugtató választ): "Nagy gond a tárolásuk, jó lenne egy raktár, fel mégse gyújthatom őket, annyi a szennyező anyag bennük" - jön a válasz, némi nevetéssel enyhítve. Közben lassan már búcsúzkodnak a többiek, mennek a dolgukra az énekesek is, Fruzsina utánuk integet, és megjegyzi "Yang Li most is hozott egy zsák kínai sütit, egyszerűen imádom, soha nem is fogok semmibe nélküle..."

Mi legyen még itt a végén?  Mindenki sebesen szedje a lábát, és nézze meg a kiállítást, válasszon kedvenceket, álmodozzon kedvére.