A lúzer az más

Az előadás nem nehezen indul el, feszültséget okoz az olvasó Ivanovra szegezett puska, de valami nem működött, és nem a ravaszra gondolok. Ivanovról nem hittem el, hogy Ivanov. Ivanov ma valami lúzer lenne, vesztes. A vesztesek nem így néznek ki. Nem soványak, nem jó pasik, nem ennyire helyesek. Fekete Ernő nem tökéletes választás Ivanov szerepére. Nem tűnt megviseltnek. Alig hittem el, hogy megtört benne valami, néha eljátszotta, de nem hordozta magában. Aztán a többi jelenetben vannak jó pillanatai, tíz percei is, amikor érezni, hogy megindult benne valami, mert a jó pasi-ra van szükség, s ha ebből visszavesz, íme, Ivanov! Amikor meztelenül szűköl a színpadon, amikor színészként el tudja játszani azt, amit fizikailag nem hordoz, akkor tényleg Ivanov. Nagyon nehéz feladat jutott neki.
Viszont Ónodi Eszter talán ha csak pillanatokra nem Anna Petrovna. Az általam csak irodalomból ismert tüdőbetegségi tünetet, az érzelmi szélsőségek közötti csapongást remekül produkálta. Ahogyan belekapaszkodott Ivanov kabátjába, ahogyan ölelte, csókolta, hogy maradásra bírja.

Ascher rendezésének többi vonulata nagyságrenddel meghaladta az első jelenet színvonalát. Lebegyevéknél a nagy büdös semmit élték a szalonban, és itt Kun Vilmos valami olyasmit művelt, amiért én, mint kéretlen zsűri, fődíjat adnék néki! Kun Vilmos Jegoruskája ugyebár majdhogynem süket, egy Sokol rádiót hallgat, s felderül az arca időnként, talán hall valamit? Időtlen bambaságában pofákat vág, el-elbiggyeszti a száját, úgy elfoglalja magát, hogy nehéz volt máshová nézni őrajta kívül, emberi, szeretni valóan emberi.
Igen, Ascher gyönyörűen ponetírozta a mellékszereplőkkel zsúfolt Lebegyev házat, de ennek a mellékszereplő-gárdának bármely más darabban is ugyanolyan létjogosultsága lenne! Szirtes Ági, mint Babakina? Szomjas György Roncsfilm-je jutott eszembe, Werner Schwab Elnöknőkjéből az ő Grete-je, ugyanaz a borzalmas nő, trampli, pomponka, mégis vonzóan lompos, egyszerűen frenetikus, még akkor is, amikor Ascher azt a közhelyes feladatot adja számára, hogy horkoljon az unalmas beszélgetés közepén. Amikor felébred, annyira valószerűen álmos. Vagy Varga Zoltán Gavrilája, pontos, fegyelmezett alakítás, semmi fölösleges poén, csak egy alkesz pincér. De nagyon lehetett szeretni Máté Gábort a nyegleségeiért, Bán Jánost az idiótaságért Bár Bánra Ascher megint közhelyeket szabadít, nagyságrenddel jobb színész Bán János annál, hogy a kezével mutogassa azt, hogy ezek kérem kamatyolnak. Ehhez nincsen szükség Bán Jánosra, ezt akár én is meg tudom csinálni! Tessék feladatot adni neki!

Bezerédy Zoltán külön bekezdést érdemel. Több szerepben megcsodálhattuk már azon képességét, hogy elborzasztó módon tud viselkedni (mint színész), vele összemérhető mód bunkó parasztot csak Krumm Ádámtól láttam magyar színpadon. Viszont Bezerédy feje el is tud lilulni! Ott áll egy ember, tudom, hogy játszik, de úgy belilul a feje, ahogy csak szívinfarktus környékéig magukat hergelők feje képes.
A zseniális alakítások között Szása, Szantner Anna ugyanúgy ott van a színpadon, de minek? Ha Ascher szándéka az volt, hogy Ivanov az Ónodi Eszter megformálta igazi, impulzív nő (Anna Petrovna) helyett, egy semmilyenbe legyen szerelmes, akkor oké, ez remekül sikerült, ha nem, akkor nem értem, miért kaphatta ezt a szerepet. Két-három tónusú, semleges hangja nem kötött le, csak, mint elidegenítő effektust tudtam értelmezni.
Kun Vilmost nevét még egyszer leírom. A második részben takarékos izzófénycsöveket tekert be a fali foglalatokba, néha átvonult a színpadon, a helyes színpadi jelenlét iskolapéldáját mutatta meg, amire keleti technikákból gyúrtak a Balázs Zoltán-féle Theomachiában, azt ő eszköztelenül, csak a jelenlétével képes volt megvalósítani, hogy figyeljünk rá. Ehhez nem kell hangeffektus, nem kell visszafelé beszélni, nem kell szamuráj-paróka, hörgés, visítás. Csak testtartásból, mert még a szemét sem láttuk mindig, csak helyes testtartásból megvalósítható, és a megfelelő sebességű mozgásból.

Végül is Ascher rendezése is csak azt bizonyítja, amit immár a negyedik POSZT láttán (még pár nap) egy színésszel beszélve megállapítottuk a magyar színjátszásról. Hiába van rengeteg színészegyéniségünk, akkor is csak a rendező határozza meg az előadás minőségét. Fél-amatőrökből is össze lehet állítani egy zseniális rendezést, és vérprofikkal is lehet perecelni. A rendező, most az isten. Nem a nagybetűs, de isten. Más farkával veri a csalánt. S mivel már kisbetűs isten, nem lehet tudni, meddig uralkodik?
Meddig lesz még rendezői színház?

Fotó: Bálint F Gyula

További képek: ppphoto.terasz.hu