A Mácsaiak - az elsőszülött fiú: Mácsai János

Nem, de engem már 9-1O évesen a komolyzene érdekelt. Amikor mindenki a Táncdalfesztivált hallgatta a Rádióban, én akkor is inkább Bachra, Vivaldira kapcsoltam át. Ezt persze édesapámnak köszönhetem, aki úgy dolgozott otthon, hogy mindig feltett egy klasszikus lemezt. Végül 12 évesen kaptam egy pianinót, évekig tanultam zongorázni, de ahhoz már késő volt, hogy aktív muzsikus legyek. A Zeneakadémián indult zenetörténész szak, arra jelentkeztem, de előtte elvégeztem egy hangszerkészítő és -javító tanfolyamot.
Később restaurátorként dolgoztam Gát Eszter mellett a Nemzeti Múzeumban, ahol jelentős hangszergyűjtemény van, egy részük a Magyar zene 1OOO éve kiállításon is látható volt. A Zeneakadémia öt éve alatt, Kroó György tanár úr tanszékvezetése idején nem volt sok időm hangszerrel foglalkozni, pedig nagyon szeretem a manuális munkát. A billentyűsökre specializálódtam, hozzá sem mernék nyúlni egy hegedűhöz, ez annyira más jellegű munka.

1993-ban önállósította magát, és saját műhelyt nyitott...

Három kollégámmal együtt indítottuk a hangszerjavító és restauráló műhelyt. Egyes művészek kifejezetten ragaszkodnak hozzánk, például Kocsis Zoltánnak, Ránki Dezsőnek fellépések előtt mi hangoljuk a zongoráját. A finom beállítási szakasz a végén az én feladatom. Ezek nagyon személyes dolgok. Engem éjjel tizenegykor is felhívnak azzal, hogy leszakadt egy basszushúr.
A zongorahangolás kicsit lélekhangolás is. Épp most jöttem meg a Tiszadobi Zenei Fesztiválról, ahol műsorvezető és zongorahangoló is voltam. Emellett csinálom a rádiós műsoraimat - a Muzsikáló reggel, az Új Zenei Újság munkájában veszek részt -, és régebben számos televíziós műsorom is volt Kovács Sándorral, így a Zene,zene,zene és a Metronóm. A kilencvenes évek ilyen szempontból nagyon sűrű időszak volt. Sajnos, most épp a tudományos munka maradt ki az életemből, de egyrészt ehhez idő kell, másrészt aki ezzel foglalkozik ma Magyarországon, azt vállalja, hogy majdnem éhezik.

Nehéz-e híres család tagjának lenni?

A miénk egy jóhangulatú család, biztos pont és háttér mindannyiunk életében. A művészi munkával együtt járó feszültségeknek ugyanis nem esik áldozatul a családi élet, sőt ellensúlyozza. Az együttléteink rövidek, de intenzívek, félszavakból is megértjük egymást. Ugyanakkor a család minden tagját megviseli a másikat ért kudarc vagy ostoba kritika. Palival, az öcsémmel remek gyerekkorunk volt közös szobával, közös játékokkal és bunyóval. Apám a maga csöndes módján megvesztegethetetlen értékítéletű.
A kóklerségtől való irtózást tőle örököltem. Nyilván az ő karrierjének sem tett jót ez a megnemalkuvás, és az öcsém sem köt kompromisszumokat. Édesanyám a maga 77 évével hihetetlenül vagány nagymama, épp most nyaraltunk együtt és nagyon élveztem az együttlétünk minden percét. Ő aztán nem ijed meg a saját árnyékától, így csinálta végig 19 évesen a háborút, és így csinálta végig a több mint hatvan évet apám mellett. A régi családi történeteket anyai nagymamámtól ismerem, aki sokat mesélt idős korában. Minél öregebb vagyok, úgy látom, hogy kivételes szerencsém van a családommal. Az ember fiatal korában azt hiszi, hogy ez a természetes, de aztán rájön, hogy ez a kivétel! Volt egy magyar tanárom, aki sehogysem értette, miért nem lázadok én a családom ellen kamasz koromban. Aztán eljött családlátogatásra, és megértette. Nem volt mi ellen lázadni. Ezt én csak a gyerekeimnek adhatom tovább, Miklósnak és Bálintnak, akikkel igyekszem minél többet együtt lenni, mert most kezdenek kamaszodni és mert ők a legfontosabbak az életemben.