Van egy hátborzongatóan szép és mégis nagyon egyszerű mese. Csodaszép idill. Apa és leánya a gyümölcsfákkal övezett kertben kart-karba öltve szeretettől fénylő táncot lejt. Aztán jön egy gyanús figura. Egy ígéret. Egy ajánlat. Ha övé lehet minden, ami a kertben van, bármit megad az apának, amire csak vágyik. És mikor a szerződés megköttetik, jön a szörnyű felismerés. A kertben titkon játszó leány már az idegené. Ő, a lelke és minden porcikája. Az ördögé. És ez még csak a kezdet. Út a pokolba, hogy annál szebb legyen a végső boldogság. Az ördög köztünk van. Elmegy mellettem, beszél hozzám. Mézes-mázos, kedveskedő. Pedig még el sem kezdődött az előadás. És mégis, már benne is vagyok. Jon Fenner már a bejáratnál reklámozza "saját sóját". Merthogy az övé. |
Blaskó Borbála, Magyar Éva, Szabó Réka |
A lányt pedig, aki egyre felnő, változik és átváltozik, először Blaskó Borbála, majd Szabó Réka, végül pedig Magyar Éva adja. Blaskó Borbála mosolygó, ártatlan kislány, aztán a pokolbéli szerződés első fájdalmas elszenvedője. |
Amikor Szabó Réka bújik a lány bőrébe, már az erdőben él, bujdos. Alig pár perc leforgása alatt szerencsétlen, esendő emberből vaddá korcsosult véglénnyé változik át. Magyar Éva pedig eljut a végső, beteljesülő boldogsághoz szenvedő, felismerő élettáncával. Van az egészben valami szép. A mesék naivságával és rémisztő agresszivitásával együtt. Kicsit azonban hosszúra nyúlik az előadás. Sokszor érzem, hogy a ritmus lassul, nem találják maguk az egyébként kiválóan teljesítő művészek sem. Valahogy nem pörög. |