Majdnem mese

Az ördög köztünk van. Elmegy mellettem, beszél hozzám. Mézes-mázos, kedveskedő. Pedig még el sem kezdődött az előadás. És mégis, már benne is vagyok. Jon Fenner már a bejáratnál reklámozza "saját sóját". Merthogy az övé.
Az ördögé. Aki mindent irányít, még ha ez sokszor nem is tűnik így. Jon Fenner először huncutul mókás, egy szavát vagy mozdulatát sem tudom megállni nevetés nélkül. Aztán valódi gonoszság sugárzik vörösen izzó tekintetéből és pokoli hörgések hagyják el torkát.

Amikor Szabó Réka bújik a lány bőrébe, már az erdőben él, bujdos. Alig pár perc leforgása alatt szerencsétlen, esendő emberből vaddá korcsosult véglénnyé változik át. Magyar Éva pedig eljut a végső, beteljesülő boldogsághoz szenvedő, felismerő élettáncával.
Miközben Ben O'Brien olyan különleges szépséggel ízleli a magyart apaként, majd később királyként, aki megszánja a megkeseredetten bujdosó, megcsonkított leányt.

Van az egészben valami szép. A mesék naivságával és rémisztő agresszivitásával együtt. Kicsit azonban hosszúra nyúlik az előadás. Sokszor érzem, hogy a ritmus lassul, nem találják maguk az egyébként kiválóan teljesítő művészek sem. Valahogy nem pörög.
Pedig, ha pergőbben, sűrűbben kapnám a gyakran pontos és erős érzelmeket kiváltó jelenetsorokat, akkor különös borzongással is távozhatnék akár. Így azonban emlékezetemben maradnak a képek, a kontaktusok, a szívbemarkoló jelenetek, de nem áll össze a csoda. Pedig benne van a lehetőség.