Maldoror énekei, teste, szelleme, árnya a mi meghasonlott tudatunk. Égre törő fohász. Halott tükör. Ferde ragyogás. Az őszinteség a művészet forrása. Lautréamont különös világa. Miért fontos e "súlyos művel" való találkozás? Rákényszerít, hogy látószögéből felülbíráljuk, átértékeljük, újraértékeljük világunkat. Csődöt mondott erkölcseinket, valós és vélt értékeinket. Kérdések sokaságát préseli ki belőlünk, így feltárása teljes nyitottságot követel. Itt nincs helye a hazugságnak, játszadozásnak... Megértünk a felismerésre, hogy a művészet "vérre megy" s elkerülhetetlen a felnőtté válás.
Fotó: Szenteleki Dóra
"A három jelentős, különleges előadó közös munkája magával ragad. (...) Az indázón, részegítő bőséggel áradó koreográfiát szuggesztív tehetséggel, olykor egészen lehengerlően tálalják elénk. Fehér és Gergye összeolvadó teste, egymásba bilincselt, a másikat indázva körbefogó tagjai rendkívüli látványt nyújtanak. A játékból sugárzik az elmélyültség, az egymás iránti figyelem, az egymást megérteni vágyás. A két test mintegy kentaurként olvad össze. A zaklatott, szenvedő és szenvedést okozó férfialakok a nőben találnak illanó nyugalmat. Vadállatkölyökként tapadnak rá, ragadnak testére, arcára, simogatásuk öl, csókjuk mérgez - de igazi tét nincs, hisz mindhárman halhatatlanok. Életre, egymásra, terráriumi létre ítéltettek. Bezárattak felemás, rémisztő, mégis szép testükbe, meddően keserű önmagukba, fojtogató, lidérces, lehetetlen történetükbe. Elrontott kísérlet túlélő labor-hibridjei, kik üvöltésre tátott szájjal, rémült és rettenetes mosollyal bámulnak a külvilágra."
Halász Tamás, Színház 2005. június
