Megejtően gyönyörű

John Turturro önmagában is egy jelenség. Van valami a tekintetében, az arcvonásaiban és egyáltalán, az emberben, ahogyan bambán áll a parkban és maga elé bámul, miközben egészen biztos, hogy iszonyatosan gondolkodik valami világméretű dolgon. Azt hiszem, ebben megegyezhetünk.
Ez a szerep pedig, mintha neki írták volna. Egy sakkozózseni, akinek van valami nagyon hátborzongató a múltjában, ami folyton kísért, vissza-visszatérnek emlékkép-foszlányai.

Vonatra száll, néz a semmibe és még az őt fogadó rézfúvós zenekarra sem kapja fel a fejét.
Igazából, ha nem kezdi el vadul keresni a fogadóbizottság, egészen biztos, hogy a végállomásig menne. Neve olyan védjed a sakkvilágban, amit mindenki ismer, aki legalább a paraszttal lépni tud. Öltözéke pedig, mint egy frisshajléktalané.
Enyhén szakadozott, szürkére kopott öltöny, itt-ott foltokkal, öltésekkel, nadrágja pedig a földet súrolja. Ez ő. Alexander Luzsin, a világ egyik legjobb sakkozója. Egy csudagyönyörű észak-olasz tóparti hotelbe érkezik a bajnokságra. A hely pedig, ahol gyermekkorában sok időt töltött, zavaros emlékeket ébreszt benne. És akkor jön a nő. Aki felforgatja az egész életét. Valószínűleg soha nem volt még igazán dolga nővel.
Azt sem tudja, miként kell megszólŕdtani egy hölgyet, vagy társalogni udvariasan, amolyan úriasan. Az igazat megvallva azonban mindez nem is foglalkoztatja. Sokkal fontosabb dolgokon jár az esze. Lépéskombinációk garmadája sejlik fel gondolataiban akár egy könnyű partmenti séta során. Megejtően szép lelkű férfit formál belőle Turturro, akit még véletlenül sem lehet gyűlölni. Csak szeretni lehet és rajongani érte. Őrült és esendő.

A gyermek Luzsinra is kiváló karaktert választottak. A fiúban benne van az ártatlanság, az elveszettség és a hihetetlen fájdalom. Magányos és nem is akar ezen változtatni. Furcsa fiú.
Ahogy másképpen mondani szokták csöndes, zárkózott zsenigyerek. Felnőtt korában pedig mindez felerősödik és eltompul egyszerre. Csöndes őrült lesz, aki nem érti és akit nem is érdekel a rajongás, ami körülveszi.

A nőt, aki mindent megváltoztat, Emily Watson adja, aki szintén különleges már megjelenését tekintve is. Lágy, törékeny és mégis kemény arcvonásai különösen intelligens személyiség látszatát keltik, akit nem érdekelnek az egyszerű, könnyen elérhető dolgok. Aki harcolni akar, mert több annál, mintsem, hogy valami éppen jó elegendő legyen számára. Ilyen Natalia, az orosz arisztokrata, aki egyetlen pillantásával Luzsin lelkébe eszi magát.

Mindketten megejtően gyengévé válnak, amint egymáshoz közel kerülnek. Luzsin mintha veszítene hallatlan magabiztosságából a sakktábla előtt, a nő pedig csupán beleszeret egy olyan férfiba, akit lehet, hogy normális esetben inkább szánalomból kellene ápolnia. Csodaszép és beteg szerelem bontakozik ki, mely különféle érzelmeket vált ki belőlem. Mosolyodjak el naivan vagy sajnálkozva tekintsek a párra? Mindegy, mert akkor is szép az egész. De akárhogy is, ha nem ez a két kiváló színész lenne a főszereplő, lehet, hogy nem szeretném annyira ezt a filmet.
Mert a vége is rémesen cseppfolyós. De így, hogy ők prezentálják, máris a felhők között érzem magam és fel sem merül bennem, hogy mogorván elutasítsam e gyönyörű, fájdalmas mesét.

Átszellemülten és furcsa színű felhőkön lépkedve hagyom el a vetítőtermet és még hosszan szépnek érzem az emberi lelket.
John Turturro szemeit pedig nem tudom elfelejteni. Az a tekintet borzongató. Miközben olyan, mint egy könyörgő kiskutyáé. És tudom, hogy elcsépelt és már minden valóságtól kicsit is elrugaszkodott filmben elhangzik, de Sosztakovics keringője és az, ahogyan a bárgyú férfi olyan bátran, felszabadultan és talán életében először igazán boldogan táncol, felejthetetlen.
Ez az alkotás tényleg felejthetetlen. Csak a magyar címe ne lenne ennyire mérhetetlenül idétlen.