Mitől olyan nyugtalanító, amikor azt látjuk, hogy egy színész olyan természetességgel sétál át a színpadon, mintha csak a saját lakásában közlekedne? Mitől olyan izgalmas, amikor megjelenik egy kutya a színpadon? Mitől jövünk annyira zavarba, amikor azt látjuk, hogy ott beszélgetnek előttünk a színészek, de egy szavukat sem halljuk, mintha valaki letekerte volna a hangot? Miért kezdünk el fázni, amikor egy erdő lekicsinyített, rekonstruált mását látjuk? Miért érezzük úgy, hogy egy autó megjelenése erőszakos beavatkozás a színpadi térbe?
Philippe Quesne és a 2003-ban - színészekkel, képzőművészekkel, táncosokkal, zenészekkel és egy kutyával - alapított Vivarium Studio nevű francia társulat mechanikus munkával és laboratóriumi aprólékossággal keresi a válaszokat ezekre a kérdésekre, amelyek a drámai műfaj alapvető konvencióit kérdőjelezik meg.
Dominószerűen egymásba fűződő előadásaik utolsó darabja, A sárkányok melankóliája is - minden látszat ellenére - határozott zenei alapokra (középkor és hard rock), valamint számos művészettörténeti (Goya és Dürer) és irodalmi (Beckett és Artaud) előképre épül. A sárkány archetipikus lény, minden korban és minden kultúrában van megfelelője; a melankólia pedig a romantika óta az alkotó, a világra válaszokat kereső ember szükségszerű állapota.
Január 21-én szakmai beszélgetést tartanak az előadás után. A rendezővel Tompa Andrea kritikus beszélget.
