A windsori víg nők roppant érdektelen darab. Hálára azért indíthat bennünket, mert Verdi Falstaffját, ezt a kivételes operaremeket ihlette. Page uraságnak, Balgának, Keszegnek és társaiknak fel is út, le is út. Shakespeare darabjáról nincsen mondandóm, hallgassuk Verdit - W.H. Auden ennyivel intézte el a komédiát, amely ennyinél azért jóval több érdekességet tartogat.
Kezdjük azzal, hogy nem tudjuk, mikor is keletkezett. Kéziratát 1602. január 18-án jegyezték le, és ebben az évben jelent meg a szöveg rossz kvartója. Ennek címlapja szerint a Lordkamarás Emberei nemcsak az uralkodó előtt, hanem más közönségnek már játszották. Van viszont egy szó, amely a szereplők jellegére vonatkozik: humours. Ez utal Ben Jonson két, 1598-99-ben bemutatott darabjára (egyikben Shakespeare is játszott), tehát ezeknél mindenképp későbbi A windsori víg nők.
Más források, különösen Nicolas Rowe szerint maga Erzsébet királynő akarta az általa csodált komikus figurát, Falstaffot szerelmesnek látni. Shakespeare egy olasz novellából, Ser Giovanni Fiorentino gyűjteménykötetéből vette a példát az asszonyok kezére és ágyára pályázó, ám a férji szemek elől először női ruhába bújtatott, majd szennyeskosárba rejtett és vízbe dobott lovagról, ám abban a kikapós menyecskék szemtelenül csalták férjeiket. Ezzel a lovagrománc-paródiával mégsem lehetett a Szűz Királynő megrendelését teljesíteni! Shakespeare segítségül hívta hát Plautust, Chaucert és Ben Jonsont, no meg a korszak illemtanár drámaíróját, John Lyly-t, és két hét alatt megírta a The Merry Wives of Windsor című vígjátékot. A bemutatót eszerint 1597. április 23-án, a Térdszalagrend Szent György-napi avató ünnepségén tartották a londoni Whitehall palotában, a főszerepben a korszak kedvelt komikusát, Will Kempet láthatta a válogatott nagyérdemű. Ekkor lépett a rend tagjai közé George Carey (Lord Hunsdon), aki mint lordkamarás a Királynő Embereinek pártfogója lett. (Az előző patrónusról megemlékezett egyébként a darabban Shakespeare. Lord Cobham, polgári nevén Sir William Brooke tiltakozása miatt kellett a IV. Henrik eredetileg Oldcastle névre hallgató Sir Johnját Falstaffra átkeresztelni. A lord ugyanis oldalági leszármazottja volt egy eretnekként megégetett protestáns mártírnak, Sir John Oldcastle-nek, és sértőnek találta a névegyezést. A szerző belement a névmódosításba, ám Windsorba beköltöztette az ostobán féltékeny Brooke-ot, valamint a királydrámából ismerős epizódfigurák közül Sürge asszonyt, Balga békebírót, Bardolph-ot, Nym káplárt és Pistol hadnagyot.
Falstaff egzisztenciája igencsak kétes: anyagilag leégett, és csak a pénzszerzés érdekli. Rettentő hiúsága elhiteti vele, hogy tetszik az asszonyoknak. Ezentúl többre tartom vén testedet, mint eddig - biztatja magát. Úgy indul rá a nőkre, akár a korszak kalandor felfedezői tették a földrészekkel. Page-nét a guineai tartományok bőségéhez hasonlítja, Fordnéval együtt Kelet- és Nyugat-Indiájának nevezi. De ő nem szerelmes, így tehát valószínűsíthető, hogy Angliai Erzsébet darabrendelése csupán legenda.
Windsor az ártalmatlan félkegyelműek földi mennyországa - írta a darabról Géher István.
Shakespeare egyetlen angol polgári környezetben játszódó össztársadalmi burleszkjében a cselek és ellencselek helyzetkomikuma mellett a nyelv(nem)tudás, a francia Caius doktor hibás angolja vagy a walesi lelkész-tanító Hugh Evans szórontásai jelentik a humorforrást.
Az angol színpadokon nagy népszerűségnek örvendett a vígjáték, komikusok szívesen választották jutalomjátéknak Falstaff szerepét, a kontinensen, különösen a német színházakban azonban alig tűzték műsorra.
A vígjátékot magyarra először Lemouton Emília fordította le. A hölgy 1845-ben adta ki prózai Shakespeare-fordításait. Több lap bókolt neki azzal, hogy a férfiakat is megszégyeníti vállalkozása, mások azonban egyértelműen lelkes dilettánsnak nevezték. A 21 éves műkedvelő írónő és fordító azonban mégis bénítóan hatott Arany Jánosra. Shakespeare-t buzgón fordítám (két felvonással el is készült), de Lemouton Milike kivágott (...) hadd egye, akinek kell - írta egy levélben Szilágyi Istvánnak. Petőfi azonban még 1848-ban is a munka befejezését számonkérő levelet írt Aranynak. A windsori csalfa hölgyek címet adta fordításának Gondol Dániel, amelynek ősbemutatóját a Nemzeti Színházban tartották a főszerepben Szigeti Józseffel. Egyetlen alkalommal játszották mindössze a vígjátékot, a haldokló Fáncsy Lajos javára ajánlották fel a bevételt. Majd Rákosi Jenő fogott neki a magyar változatnak a Kisfaludy Társaság sorozatának felkérésére, amelyből 1882 és 1901 között öt előadást tartottak Kolozsváron, Falstaff szerepében Szentgyörgyi Istvánnal. A Nemzeti Színház Shakespeare-ciklusában Hevesi Sándor fordításában játszották, 1948-as megjelenése óta Devecseri Gábor fordításában kerül színpadra a darab. E fordítás ősbemutatója 1952-ben volt a Szegedi Nemzeti Színházban, ahol most Otto Nicolai vígoperáját tűzik műsorra.
