| ...mert végre kiveszekedtem a főszerkesztő úrból, megygyőztem arról - ő meg fejvesztve megadta magát -, hogy nem érdekes, kiről milyen gyakran írunk, ha az a ki például Udvaros Dorottya. Mivel ez a rovat itt többnyire a jogosult főhajtás rovata, a tiszteleté, melynek kifejezésére a hétköznapi színikritikusi taposómalomban kevés idő, hely és alkalom adatik, most is ezzel kezdem (bár tán még sosem kezdtem ezzel): hogy ugyanis nagyon tisztelem és kicsit irigylem Udvaros Dorottyát. A színészről majd alább - most a személyiségről beszélek. Arról, aki öntörvényűen járja a maga útját, megalkuvásai - az általam láthatóak legalábbis - mindig a színészet felől magyarázhatók, nagy dobásai ugyancsak. Úgy látszik, mégiscsak elválaszthatatlan a kettő, tán mert egyik a másikból nő ki. Udvarosnak éppen nincsen színháza - ez az éppen, ez tart már néhány éve, és oka egészen biztosan nem Udvarosban, hanem a színházban keresendő. Merthogy a színház, az ostoba, a kényelmes, a lusta nem keresi Udvarost, miközben Udvaros - ezt példázza az elmúlt néhány esztendő, mondjuk, a Katona József Színház tíz évvel ezelőtti elhagyása óta - egyre keresi az ő színházát, és nem lehet mondani, hogy nem feccöl rengeteg munkát ebbe a keresésbe. Ezért aztán nehéz kimondani, hogy olykor eleve reménytelen kísérletekbe csap, merthogy a színház végtére is kollektív művészet, és még a monodrámához is több ember szükségeltetik. Nagy mázlim van nekem: a kezdetektől láthattam, mit csinál és mire képes a színpadon. A "mire képes" persze már közös mázli, nemcsak az enyém: Udvaros Dorottya hihetetlen szerencséje, hogy pályája legelején is jó rendezőkbe botlott, pontosabban jó rendezők botlottak belé, ezért aztán viszonylag kevés közegellenállással küzdötte fel magát oda, ahová képességei alapján amúgy is való volt. (Ez a mutatvány sokaknak nem sikerül. És ugyan én nem hiszem, hogy az eget kérő tehetség előbb-utóbb nem vívja ki az őt megillető helyet, de hát színészetről, azaz időbeli művészetről lévén szó, egyáltalán nem mindegy, mennyi az az utóbb.) Tehát a Téli rege Perditája - Major Tamás rendezésében, a Nemzetiben - nem jött rosszul a főiskolát épp végző lánynak; sikerült "kiragyogni". Erre az alakításra nyilván oda lehetett volna szerződni, mármint a régi Nemzetibe, és noha megértem Udvarost, hogy ehhez nem volt kedve, mégis bámulom azt a bölcsességet vagy mit, ami azt súgta neki: irány Szolnok. Paál István Tangó-rendezése a közelmúlt színháztörténetének kult-darabja, és hát tényleg nem retrospektíve lett az. Mrozek drámája az ő kezén a hetvenes évek végén sokat, tán túl sokat is elmesélt arról, hol és miben élünk - ehhez képest tejszínhab volt a tortán Udvaros Ala-alakítása, amelyért (és persze Paálért) már sokan zarándokoltak oda Pestről is. Természetesség, üdeség volt benne; persze nem a naiváé vagy a drámai szendéé, hanem - sűrűséggel, erővel és elszánással megtámogatva - az Udvarosé. Akkor még nem láttam, csak ma tudom: nyilván már ott is életre-halálra, tétre, helyre, befutóra ment neki a játék, minden be volt dobva, pazarlón; vagy tudván, hogy marad még elég. És azóta is leginkább ez nyűgöz le, valahányszor játszani látom: hogy minden élesben megy, nincs spórolás. És olyan sincs, hogy "nem érdemes", pedig én olykor azt szoktam gondolni, hogy nem érdemes. Illetve inkább azt, hogy kár, de ez ugyanolyan rossz. Jurij Ljubimov egyik első magyarországi útja Szolnokra vezetett, és mindjárt összehozta jó sorsa Udvarossal, Jurij Trifonov Csere című darabjában. Akkoriban még csak az igazán vájt fülűek tudták, mit tud az orosz színház és az orosz irodalom, merthogy a trend ellene szólt, és nem volt divatban tudni; ez a sprőd és végtelenül "magyar" előadás afféle ismeretterjesztés is volt tehát, hiszen nemcsak az szólt belőle erősen, milyen egy tizenháromszoros lakáscserebere és egyebek, hanem hogy milyen a jó és úgynevezett rendezői színház... az ördögtől való, ugyebár. Azt mondja nekem az én ex-színész barátnőm - e lap oszlopa amúgy, és a sokadik szemesztert járom nála a színházi belvilág című kurzuson -, hogy nem sejdítek-e némi összefüggést Ljubimov szolnoki rendezése és Udvaros nemzeti színházbeli Polly-alakítása közt... Támad hatalmas világosság, hát persze: azt is Ljubimov rendezte, és tényleg ez volt Szolnok után Udvaros első nemzetis szerepe; nyilván úgy volt, hogy Ljubimov akarta magának ezt a kirobbanóan tehetséges, fiatal szolnoki lányt... Aki persze hozta is a formáját, meg még adott belőle az előadásnak is. |
 |
| Anyám, Kleopátra - Hujber Ferenccel a Nemzeti Színházban |
| És ez már a Székely-Zsámbéki-féle Katona József Színház előszobája volt, előszobának sem akármilyen: a Mirandolina volt itt a csúcs, Zsámbéki Gábor rendezte. És a Katonában, az én színházi emlékezetem szerinti legnagyobb színtársulatban is mindjárt főszereppel indított: A Manó Jelena Andrejevnáját játszotta, elindult hát a Csehov-széria. Mert hogyha nem hangozna végtelenül bugyután, azt mondanám, hogy számomra Udvaros az egyik legnagyobb Csehov-színésznő, merthogy tőle, az ő alakításaiból tudtam meg én nagyon sokat a Csehov-figurákról, de nem ám csak azokról, amelyeket ő játszott, hanem a Három nővérben például az ő Natasájától a szegény Andrejről is. És úgy sem lenne igaz a fenti állítás, hogy a nem kevés Csehov-klisén futok végig gondolatban; épp ellenkezőleg: Udvaros anti-Csehov, már ami a kliséket illeti. Igaz - újabb szerencse -, csupa klisétlen, ellenben kánonteremtő előadásban játszhatott; pontosabb lenne tán azt mondani, hogy ez az Udvaros-féle színjátszás új Csehov-színészetet teremtett. Is. Persze, ezzel az "Udvaros-féle színjátszással" kellene kezdeni valamit. Feltétlen. Könyörtelen: nincs pardon. Természetes - ám nem a szó agyonstrapált jelentésében, hogy ugyanis ösztönös lenne, merthogy tudatos; hanem úgy, hogy a szakmai tudást, a szaktudást mintegy természetes alapul véve csak a többi látszik, ami rendesen ezenfelül van. Mert az, ugye, nem kérdéses, hogy Udvaros tudja a szakmát, ha tehát egyszer valahogy kivennék belőle a tehetség extra strong Duracell elemét, még mindig nézhető és érthető alakítást tudna nyújtani, de hát ez az, ami őt nemigen érdekli, mellesleg engem sem agyon, pedig volt ilyen is, nem is voltam nagyon boldog tőle, gondolom, ő sem. Szóval "természetesítve" van a szakma, része az egyéniségnek, amely viszont mindig sodró, középpontképző, rejtélyes és sűrű. Életbölcsességtől duzzad - pedig hát fogalmam sincs, merthogy civilben egyáltalán nem ismerem, van-e neki ilyenje. Kaminska és Major Boguslawskija - emlékeznek, milyen ellentmondást nem tűrően, elementárisan szeretett bele Udvaros a Moliegrave;re-jelenet alatt Majorba? Járványosan, mondhatni - én például azonnal elkaptam, másról is szól azóta nekem minden Tartuffe, mert ott pereg a háttérben Spiró Az imposztorának és Zsámbéki rendezésének idevágó jelenete. Eszembe jut, mennyire sajnáltam annak idején, még a bemutató előtt, hogy Ascher Három nővérében Udvarosnak épp Natasa jutott, merthogy én mást osztottam volna rá, mivel a kritikus mégiscsak a klisék vonzásában tengeti mindennapjait. De hogy a nővérek fantasztikus tablója nyert némi pikáns, mondhatni "vajszínű árnyalatot" Udvaros Dorottya Natasája által, az biztos. Aztán amikor Székely Gábor rendezésében Füst Milán Catullusában Benedek Miklós, az ő kedves férje jókora csárdás pofont kevert le Clodiának, még az én fülem is belecsendült. Ráadásul végigvonszolta a színpadon - jól megverte, na. Kegyetlen színház volt ez, és Udvaros addigra megbízhatónak ismert és elismert tehetségén kívül fizikai, szellemi és érzelmi teherbírásának végtelenségéről is tudósított, nem beszélve arról, hogy azóta jó Catullust és jó Clodiát nem bírtam látni. Erre a teherbírásra azután nagy szükség lett egy újabb istenkísértés során, amikor Frank Wedekind Luluját játszotta - ez az előadás amúgy Ács János pályájának is egyik magaslata volt. A női léleknek, az erősnek és a kiszolgáltatottnak, valamint a generális szenvedésnek és boldogságkeresésnek a szenvedélyes ábrázolása volt ez, színészeten túli színészet, és az egészet tekintve is ritkán adódó, fantasztikusan szerencsés csillagzat szülötte. Itt volt ismét csak mellbevágó Udvaros színészetének totális és feltétlen volta: a fizikum, a test, a pucérság mint eszköz, és ennek az ő megrendítő ereje. Aztán a Platonovban Szofja Jegorovna - de még tán ez előtt Székely Gábor katonás búcsújában a Mizantróp Celiméne-je, Cserhalmi György oldalán, ahol, tudjuk és nem feledjük, végig le volt szakadva a csillár, ami aztán néhányszor felment még a Székely vezette, sajnos már nem létező Új Színházban, megint egy Ács János-rendezésben, Brecht A szecsuáni jóemberében Sen Te és Sui Ta, meg például a Művész Színházban Vasziljev rendezésében (A nagybácsi álma), Törőcsik Mari mellett... Emlékszem, milyen jó volt együtt látni őket, új kombináció és friss élvezet. Évek hányattatása és makacs elszántság - mindkettő benne volt a Csányi János rendezte Szentivánéji álomban, ebben a magyar színházban igencsak rendhagyónak minősülő előadásban, amelyet, sajnálatosan, nem követett természetes folytatás, de illúzióképző ereje akkorára nőtt, hogy Csányi egy egész színházat építhetett rá, és ráadásul még Udvaros is odaszerződött, játszani kicsit, és csalódni nagyot. Persze, Thomas Bernhard: Ritter, Dene, Voss című darabjában, amelyet Bagossy László rendezett, Rittert azért kár lett volna kihagyni. Akárcsak egy Radnóti Színház-beli detourt, Krleza Agóniájában (Valló rendezte), Laura Lenbachot. Emlékeznek, hogyan rántotta magára azt a baromi súlyos függönyt? A Bárka-korszak csúcsa számomra ismét Csehov: egy Ranyevszkaja-alakítás a Cseresznyéskertben, mely amúgy az egyik legjobb Cseresznyéskert, amit valaha láttam (Bagossy rendezte megint), és a legjobb Lopahint adta benne Széles László (na, róla is kellene írni már). A másik csúcsa pedig a Tim Carroll rendezte Webster-darab, az Amalfi hercegnő címszerepe volt, ebben borotváltatta kopaszra a fejét, és ez több mint geg, ez a színészet föltétlensége, de hát erről sokat írtunk akkoriban. Aztán kit lep meg, hogy dívát meg primadonnát, meg bármit eljátszik, Titanic vagy Lola Blau, vagy tévécica a Schilling-féle Nexxtben, bár itt én már erősen gondoltam arra, hogy nem kéne, még akkor sem, ha Udvaros Frau Plastic Chickenje jobb, mint az összes igazi tévécica. Mentem utána ide meg oda, moziba is, a Tháliába is; röhögtem és sírtam a Te, rongyos életen, néztem és drukkoltam, hogy ne fogyjon az erő, hogy legyen, ami újra meg újra kihívja, megpróbálja és megmutatja ezt a fantasztikus színészetet, ami olyan magától értetődő, hogy elvonási tüneteket produkál a hiánya. A nyilván nem kétségbeesett, de mindenesetre lehangoló keresgélés korszaka ez. Üdítő fellélegzés benne a Madách Kamarában Mácsai Pál rendezése, a Jelenetek egy kivégzésből, amelyben Udvaros minden régi és elvárt tehetségét mutatja újra Anna Galactia velencei festőnő figurájában, és persze nem kevés áthallás érződik a művészet morálteremtő erejéről is, a kitartásról, az öntörvényről, ami mind Udvaros. Megpróbáltuk az új Nemzetit is, a Bartis-darab előadása jól el lett szúrva, mert hát egy színész nem teremt... mit is? A jó rendezők, azok nagyjából mindig fölbukkannak Udvaros útján. Hová kéne menni most? |
