Gyanús volt nekem, hogy az előadás kezdetekor elmaradt az igazi tumultus. Már lassan, mint jólképzett bozótharcos indultam neki a helyekért folytatott küzdelemnek, de nem volt kivel harcolni. Üresen maradtak, legalább 40-50 szék. Aztán jöttek a hírek, a korábbi előadásról kimenekült majdnem a közönség fele. Jó, ez gondolom túlzás, de akkor is rossz ómen.
Pedig milyen jól indult. Költészet, tiszta költészet, remekül funkcionáló díszlet, fiatalok játszanak, ráadásul jól is teszik mindezt, majd egy óráig ébren maradt bennem a remény, hogy valahogy összerakhatom, valahogy felfejthetem a sok miértet. Aztán feladtam, jött az unalom, este tizenegy felé járt már, egy beszélgetést vezettem koradélután, ráadásul a második előadást nézvést az álom környékezett. Meg-megrázkódtam, pillanatokra el is alhattam, csak féltem, hogy lezúgok a székről.
Nehezen értem, milyen minősége tetszett a POSZT válogatójának a Via Italia-ban. Talán a költőisége. A díszletet funkcionalitása, a mozgások, a zene? Viszont, ha az elemek nem kapcsolódnak, hiába előremutató az előadás némely formai eleme, az összkép siralmas: előadás közepén a nézőtérről látványosan távozó színésznők, ásítozó, elalvó kritikusok, dühükben körmüket rágó kritikusok...
Talán egy alternatív fesztiválon elment volna a Via Italia, de akkor is csak azt írnám, hogy kár volt Domonkos Istvánt belekeverni.
|
