Sárosdi Lilla
fotó: Csákányi Eszter
- Miért akartál színész lenni?
Sárosdi Lilla: Nyina-effekt. Vágytam a hírnévre, sikerre, dicsőségre, és bár később ez a vágy sok más, ennél különb érzéssel és gondolattal gazdagodott bennem, de így kezdődött. Lassan tíz éve már, hogy Földessy Margit rábeszélt, jelentkezzek arra a főiskolának tervezett színészképzésre, amit Shwajdáék indítottak Szolnokon. Törőcsik Mari lett az osztályfőnököm. Akkor is igyekeztem sokat tanulni tőle, de most, a mai eszemmel sokkal jobban érteném, érezném, amit akkoriban mondott. Amikor az elmúlt évadban együtt játszhattam vele az Előtte-utána című előadásban, már másképpen figyeltem a véleményére, tanácsaira.
- Mennyire volt hasznos ez a rövid, szolnoki időszak?
Sárosdi Lilla: Bodó Viktor akkori társulatával szűk kis közösséggé kovácsolódtunk. Elképesztően szélsőségesen, missziószerűen tanultunk Az osztály le is morzsolódott, később az iskola is megszűnt, mi azonban nagyon együtt éltünk. Ez már majdnem olyasféle kegyelmi időszak volt, mint amilyet a Krétakörben élek át.
- Hogyan lettél krétakörös?
Sárosdi Lilla: Amikor megszűnt az iskola, Pestre jöttünk, megismertem Bodó Viktort, aki az I. Erzsébet rendezésére készült és rám osztotta a címszerepet. Süsü (Schlling Árpád) megnézte az előadást, tetszett neki, s meghívott a Krétakörbe. Ez 1999-ben történt.
- Tudod, miért figyelt fel rád?
Sárosdi Lilla: A szempontjai között talán az is szerepelhetett, hogy látta, milyen ?bevállalós" vagyok.
- Ez a bátorság biztosan nagyon kellett a W ? Munkáscirkuszhoz is. Azt hiszem, színháztörténeti kuriózum, hogy egy szereplő az egész előadás alatt meztelenül van a színen. Nehezen vállaltad?
Sárosdi Lilla: Eleinte igen. A próbák során egy darabig húztam az időt, de Süsü addig mondogatta, hogy ?Lillácska, neglizsé", amíg rá nem szántam magamat. Bólintottam: jó, akkor nézzük, milyen mindez meztelenül... Olyan felszabadító érzés öntött el, a szabadságot, a létezést olyan elemi örömmel éltem át, hogy az utolsó előadás kivételével, amikor az irgalmatlan hidegben majdnem megfagytunk a gázgyárban, mindig szívesen gondolok rá. Kár, hogy ettől az előadástól is el kellett búcsúznunk.
- Amikor először láttam, úgy éreztem magamat, mint akit hasba rúgtak, annyira durvának, kegyetlennek, sokkolónak tűnt nekem ez az előadás. Már az első jelenetet, amikor a ketrec betonkeverőjén meztelenül kuporogva várod, hogy a döbbenten bámuló nézők elhelyezkedjenek a nézőtéren, és úgy nézel rájuk, hogy attól ők jönnek zavarba, egészen szokatlan, különleges...
Sárosdi Lilla: A szándékunk is ez volt. Ott még nem is sejtik a nézők, hogy teli a szám homokkal. Úgy néztem rájuk vissza, mintha egy ketrecbe zárt állat lennék, máskor úgy lestem őket, mint aki azon töpreng, most vajon melyikünk van a rács mögött... Sokan brutálisnak tartották az előadást, de akik többször látták, mindig elmesélték, hogyan fedezik fel sorra a nagyon szép, lírai mozzanatokat.
- Milyen érzéssel vállalsz olyan szerepet, amelyben nem szépnek, hanem kimondottan csúnyának, riasztónak kell lenned?
Sárosdi Lilla: Nyilván a Kazimir és Karoline bulldogképű emberére gondolsz. Ez egy megoldandó feladat volt. Sokan mondják, mennyire brutál, de sajnos az is tudom, mennyire hiteles.
- Van olyan szereped, amit ma másképpen játszanál?
Sárosdi Lilla: Mind olyan. Nagyon sokat tanulunk, az a természetesen, ha egyre többet tudunk. Az első szerepem Minna volt a Szerelem vagy amit akartok című Vízkereszt-átiratban. Minna tulajdonképpen Shakespeare Violája, de anélkül, hogy lesajnálnám a mi változatunkat, én az eredetiben szívesebben lennék Viola. Akkor, az akkori tudásunkkal az az előadás szép és jó volt, de ha ma adnánk elő, nyilván egészen másmilyen lenne.
- Egy ilyen interjúban nem térhetünk ki minden szerepedre, de érdekelne, van-e olyan, amit szívesen elfelejtenél?
Sárosdi Lilla: Mindegyikhez sok szép élmény kötődik, de A hideg gyermek Tináját nem akarnám újra játszani. Van az úgy, hogy az ember nem igazán találkozik se a szerepével, se a rendezővel, se önmagával. A Liliomot gyönyörű, egészen fantasztikus előadásnak tartom. Álltam a háttérben, folyt a könnyem, Süsü rám is szólt, hogy ?ne sírjál már, te nem néző vagy". Olyan volt, mint a purgatórium, a közönség megtisztulva jött ki az előadásról. Engem viszont nagyon bántott, hogy én csak egy Erzsike vagyok a Ligetből.. Amikor eldőlt, hogy nem játsszuk többé, Süsüt arról győzködtem, játsszuk tovább, de nélkülem, én ezt nézőként még nagyon sokszor meg szeretném nézni. Úgy látszik, nincs bennem akkora alázat, hogy az ilyen kis mütyür szerepet is örömmel fogadjam.
- A legtöbb hazai és nemzetközi díjat a Sirájjal szereztétek. Mi ennek a sikernek a titka?
Sárosdi Lilla: Rengeteg munka van mögötte, az első három héten mást se csináltunk, mint elemeztünk Süsü lakásán: ki miért olyan, ki hogyan viszonyul a többiekhez, egy-egy jelenetben kinek mi a célja, mit szeretne elérni. Minden szereplő jellemét és életét ízekre szedtük. Csehov fantasztikus szerző, hiszen minden szereplőjének igaza van a saját szempontjából, nála semmi sem fekete-fehér, és módszeresen kinyomozható, felgöngyölíthető, kit melyik helyzetben éppen mi motivál, miért azt teszi és mondja, amit. Alaposan belemásztunk a szerepbe, a táborban, ahol felkészültünk rá, szinte Másává váltam, ugyanolyan kirekesztve, ugyanolyan szerencsétlenül éreztem magamat, ugyanúgy sírtam, szenvedtem és ittam. Csehov annyira rólunk szól... annyira ismer minket... Minden alakjában látom magamat, látom, olykor milyen szánalmasak, gyengék és nevetségesek vagyunk. Én vagyok a szerep: döbbenetes élmény megtalálni Lillában Mását, Másában Lillát. Annyira bennünk élnek ezek az emberek, hogy bárhol bármikor el tudnánk jászani. A legjobb előadásunk helyszíne egy New-York-i lakás volt.
- Sikerhez szoktatok, de hogyan élitek meg, amikor a Peer Gynt szünetében elmegy néhány néző?
Sárosdi Lilla: Nekem nagyon fáj. Életem eddigi dráma-élményei közül ez az egyik legfontosabb találkozás. "Légy önmagad!", de mit is jelent ez tulajdonképpen? Peer Gynt kérdezi a darab végén, hetvenévesen. Nagy tanítóm lett Solvejg szerepe és Zsótér...
- Mesélj egy kicsit a nevetős énedről is. Tapsrendnél is megfigyeltem már, mennyire örülsz a sikernek, a Krétakör Színésztánczenekar koncertjein pedig akkora öröm sugárzik a színpadról, hogy a lelkesedésetek pillanatok alatt átragad a közönségre.
Sárosdi Lilla: A zenakari koncerteken összeadódnak az energiáink. A közönség azért tud nekünk önfeledten örülni, mert mi is örülünk, féktelen boldogsággal vágunk bele minden koncertünkbe, a nézők öröme pedig visszasugárzik ránk, ettől még lelkesebbek leszünk. Mivel nem vagyunk profi zenészek, nincs alkalmunk naponta gyakorolni, a rendszeresen zenetanulást a lelkesedésünkkel pótoljuk.
- Legutóbbi bemutatótokat még kevesen láthatták. Mit kell róla tudni, kiknek ajánlanád?
Sárosdi Lilla: Vlagyimir Szorokin A jég című regényéből Mundruczó Kornél rendezte az előadást. Azt már megjósolhatom, hogy a fiataloknak nagyon fog tetszeni, az eddigi előadások is ezt igazolják. Egyébként kortól függetlenül mindenkinek ajánlom, aki nyitott arra, hogy szembesüljön magával. A darab "felébredt" emberekről szól, olyanokról, akik túllátnak azon, hogy az élet evésről és alvásról szól, és nem restek gondolkodni a világról, Istenről, saját sorsukról, életük értelméről. Most úgy tűnik, brutális előadás lett, nem stilizáltuk, amit stilizálni szokás.
- Az előadásról szóló internetes topicban a dícséretek, az elismerés mellett még azt is találgatták, hogy a szexjelenetekben van-e egyáltalán imitálás, annyira valóságnak tűnnek...
Sárosdi Lilla: Pedig ebben az előadásban egyáltalán nem ez a fontos. Döbbenetes, mennyire paralel a mai állapotokkal, azzal, ami nap mint nap a Kossuth téren történik. Az ottani események nagyon riasztóak a számomra. Azt szeretném, ha minden nézőben tovább élne az előadás utolsó mondata: "ne félj!".
szerző: Odorik Zoltán
