? Amikor interjút kértem öntől, mint színházjáró pszichológustól, azt mondta: az nem fog sikerülni, mert a színházat nem a pszichológus szemével nézi.
? Én ideális nézőnek a naiv nézőt tartom, és azt remélem: vén korom ellenére még mindig vissza tudok változni olyan naiv nézővé, aki beleéli magát az eseményekbe, ha ezt lehetővé teszik a számára, és izgulni kezd, hogy mi lesz a végkifejlet, hogyan oldódik meg a szereplők helyzete. Ez persze döntően azon múlik, hogy milyen a színészi jelenlét, a színész át tudja-e élni, amit meg kell jelenítenie ? hangozzon ez bármilyen avíttul.
? Mégis, ha a színpadon valami olyat lát, amiről épp az előző héten publikált pszichológiai tárgyú cikket, az nem hozza elő önből a pszichológust?
? Nem, de ebben már praxisom van: mindig evidencia volt, hogy bár mindketten pszichológusok vagyunk, otthon sem én, sem a feleségem nem viselkedünk pszichológusként. Akkor ugyanis megőrülnének a gyerekeink is és mi is. Ismertem olyan kollegát, aki úgy ült egy társaságban, hogy figyelte, ki hova és hogyan ül le, és már abból következtetéseket vont le. Szerintem ez marhaság; civilnek kell lenni otthon és a színházban.
? Ha mégis szakmai szemmel közelíti meg a kérdést: a gyerek-, kamasz- vagy tantermi színházi produkcióknak, vagy általában a nevelési céllal (is) létrejött előadásoknak mennyire működik a hatásmechanizmusa? Mennyire van átgondolva, hogyan fognak hatni a közönségre?
? Ez nehéz probléma a művészetekben, mert hiába áll mégoly erős pszicho-pedagógiai alapokon egy előadás, hiába mégoly tudatos, szakértő, állítom, hogy attól még nem lesz jó. De hogy mitől lesz jó egy produkció, azt nem igazán lehet megmondani. Leginkább az válaszolható erre, hogy a művészet olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek minden nyelven kimondva is kimondatlanok maradnak ? ahogy a szép Goethe-idézet állítja. Hogy honnan jön a hitelessége, arra nincsenek válaszok: a megragadhatatlan pszichés és egyéb tartományokból. Ez nagyon érdekes és titokzatos kérdés. Például Sztanyiszlavszkij szerint a tudatosság nélkül nincs alkotás ? ez az első tétel. A második tétel: a tudatosság megöli az ihletet. A harmadik tétel: ihlet nélkül nincs alkotás. Ezt a paradoxont hogyan lehet átívelni? Nyilván csak egy másik dimenzióban. Úgy gondolom, hogy a művészetekkel a pszichológiának egyetlen fajta viszonya lehetséges: hogy tanuljon tőle. Soha nem jutna eszembe, hogy a művészet tanulhatna a pszichológiától.
? Közhely, hogy a tévé, a média hat az emberek világképének alakulására. És a színház?
? Talán Arisztotelész mondta, őt pedig Szent Ágoston idézte, hogy mindenkit csak arra lehet megtanítani, amit úgyis tud, de arra viszont meg kell tanítani. Egy makkban is ott rejlik a tölgyfa, de csak akkor válhat azzá, ha a földbe kerül, ha napfény és nedvesség éri ? a külső hatások nagyon fontosak. Hasonlóképp egy jó mű is előpattinthat belőlünk dolgokat, de olyanokat nem, amelyeknek nyoma sincs bennünk. Ha egy mű olyasmire rezonál, ami amúgy is megvan valakiben, akkor az megerősítheti őt ebben.
? Nem gondolom, hogy sikertelenségre lennének ítélve, mert az emberek úsznak az árral, fogalmuk sincs, mit beszélnek. Kiszállok a metróból, az állomáson ül három tizenegy-két éves kisfiú, és gúnyolódva, nevetgélve kiabálnak két másik fiú után, hogy ?zsidók! zsidók! zsidók!?. És akkor az egyik a három közül megszólal: ?figyeljetek, az öccsére ne mondjuk, az olyan rendes srác?. Nem csak azt nem tudják, hogy mit beszélnek, de azt sem, hogy mi a háttere az egésznek, a zsidózásnak, a buzizásnak, a cigányozásnak. Egy megvilágító, katartikus előadás igenis meg tud ragadni embereket azok közül is, akik előtte esetleg így beszéltek. Ez úszik a felszínen, mint a mocsok a víz tetején, és fertőz ? de mindig lehet olyan néző, aki erre ráébredhet. Minél kevésbé direkt az agitáció, annál több erre a remény.
? Áttérve a pszichológiáról az elmúlt színházi évadra: mi zajlik vidéken? Miért csak ilyen kevés vidéki előadás került a POSZT programjába?
? Ez nagyon igazságtalan: nem tudok pontos számot, de Budapesten nagyjából négyszer annyi bemutatóhely van, mint a vidéki városokban együttvéve, tehát négyszer annyi budapesti előadásnak van módja megmutatni magát, mint ahány vidékinek. Így rögtön látszik, hogy nem katasztrofális az arány: a kétszer hat magyarországi előadásból négy vidéki, azaz az összesnek az egyharmada.
? De ha félretesszük a számokat, mit gondol, egy ? nyilván nem létező ? ?átlagos? vidéki városban mennyire lehet elégedett a színházba járó közönség?
? Egyrészt nem tudom megítélni, mert városonként egy-egy előadást láttam, ami nagyon kevés. Másrészt úgy láttam, hogy jó minőségű előadások vannak, olyanok, amelyek a színészi jelenlét kellő erejével tudják megjeleníteni a darabot. Rossz ízű dolog vidéki és fővárosi színházakról beszélni; bízom benne, hogy ezek változni fognak.
? Most mégis mintha inkább a másik irányba változnának ? elég csak az egri igazgatóváltásra gondolni, de könnyen lehetne a példákat sorolni.
? Ebben teljesen igaza van. Éltem különböző rendszerekben, amelyekben irányított tudománnyal, irányított művészettel próbálkoztak: ez mindig totális csőd, teljes kudarc. Irányított művészet nincs, illetve az a szocialista-realista művészet vagy a hitleri művészet. Amikor a politika nem tudja magát visszafogni ettől, akkor roncsolóan lép fel: egy nemzeti kultúrát roncsol. A politika mindig a Szabolcska Mihályokat kedvelte az Ady Endrékkel szemben. Szabolcskát erkölcsösnek, rendesnek, jó magyar embernek tartotta a politika, Adyt pedig vérbajos őrültnek, idegenmajmolónak, a nemzet megrontójának kiáltották ki.
? Szintén kevésnek tűnik a struktúrán kívüli társulatok előadásainak száma a fesztivál műsorán ? miért?
? Megint csak erőteljesen védekeznem kell: a tizenkettőből három előadás, az összes negyede a struktúrán kívülről került ki ? még ha nem is volt célunk válogatás közben, hogy megfelelőek legyenek az arányok. Persze, lehetne még több is, mert sok jó előadást láttunk, és ha én egyedül válogattam volna, lettek volna még alternatív előadások ? de a beválogatható produkciók száma gúzsba köt bennünket.
