Karsai György egyetemi tanár, kritikus, az idei Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) versenyprogramjának válogatója 194 magyar előadást látott az elmúlt évadban. Azt mondja, nincs csömöre a színháztól, de megdöbbentette jó néhány előadás nívója.
- Járt színházban azóta, hogy bejelentette az idei POSZT programját?
- A bejelentés napján megnéztem A Mester és Margaritát a Nemzetiben, a múlt hétvégén pedig újra beültem a Kamrába a Top Dogsra és az RS9-be a Hedda Gablerre. Sajnálom, hogy az utóbbit nem láttam korábban, mert bekerülhetett volna a stúdiószínházi előadások közé. Nem tiszta a lelkiismeretem, mert az én válogatási időszakomban mutatták be.
- Gondolja, hogy bárki azzal vádolná, kevés a 194 előadás?
- Több volt 194-nél. Az évad első felében Franciaországban tanítottam, ott is jártam színházba. Így 2004. április 1.-2005. március 31. között 210-220 előadást láttam. De évadonként állítólag 360-370 prózai és zenés bemutatót tartanak Magyarországon, sőt egy kollégám szerint a tánc- és mozgásszínházakkal, valamint az amatőrökkel együtt hétszáz premier jön ki. Ennyit képtelen megnézni egyetlen válogató. Azért amennyire csak képes voltam rá, igyekeztem objektív kritériumok alapján ítélni egy-egy előadásról, de ha nagyon megszorítanak, végeredményben mindig mondhatom majd azt: csak. Ez az én ízlésem, ez az én programom.
- Próbálták befolyásolni, hívogatták színháziak, ezt nézze vagy azt ne nézze?
- Meg fog lepődni, de tényleg soha, sehol, senki. A hazai közélet morális viszonyaihoz képest ez igen jó tapasztalat.
- Utólag megkapta, mit miért és miért nem válogatott be?
- Vannak persze csalódott emberek, de nem hiszem, hogy ezzel ellenségeket gyűjtök, és fél év múlva már azt sem tudják majd, ki válogatott a POSZT-ra. Arra azért büszke vagyok, hogy a mai napig senki nem tett szemrehányást azért, hogy ezt vagy azt az előadást miért nem hívtam meg.
- Az előbb említette a Hedda Gablert...
- Jó, tényleg, volt egy álmatlan éjszakám, amiért ezt lekéstem. Ráadásul a rendező, Baráthy György kedves tanítványom volt. De a döntéseimért vállalom a felelősséget.
- Érték nagy meglepetések?
- Leginkább az, hogy az átlagos színvonal jóval alacsonyabb, mint amire készültem. Néhol döbbenetesen igénytelen munkák születnek, és annak örülnek, ha nem megy oda kritikus. De azt egyáltalán nem bántam meg, hogy válogatóként el kellett mennem olyan előadásokra is, ahova máskor eszembe se jutott volna. Ennek köszönhető, hogy például a József Attila Színházban láttam két nagyon jó előadást, a Cseresznyéskertet és a Játék a kastélybant, majdnem bekerültek a versenybe.
- Aztán mégsem.
- Mind a 194-ről írtam kritikát, néha pár sorosat, máskor két-három oldalasat, rögtön az előadás után. Kidolgoztam egy pontrendszert még a válogatás előtt. Húsz lett volna a maximum, de tizennyolcnál többet egyik sem kapott. Megpróbáltam objektíven is értékelni: a színészi játékot, a rendezői munkát, a díszletet, a jelmezt, a világítást. Decemberben nagyon elszomorodtam, mert úgy tűnt, nem tudok összegyűjteni eleget jó előadásokból. Megfordult a fejemben, adjunk reális képet a mai színház állapotáról, és hívjuk meg a tíz pont alatti előadásokat is. Aztán január közepén egyre több érdekes produkciót láttam. Persze volt, aki megjegyezte: a szakma fenegyerekeit hívtam meg, Zsótér Sándort, Pintér Bélát, Bodó Viktort. Engem nem izgat, ki a fenegyerek, egyedül a minőség érdekel. Vállalom, hogy Zsótérral egy hullámhosszon vagyok, és szeretem Bocsárdi László meg Novák Eszter színházát, mert ezek beszélnek hozzám.
- Azt hallottam, hogy a győri színház Hazatérés Dániába című előadását nem is tudta volna beválogatni, mert az utolsó előadás után felapríttatták a díszletét.
- Az előadás díszlettervezője és rendezője elmesélte, hogy valamin összevesztek a színházzal, és állítólag nem akarta a vezetés, hogy a produkciót máshova vigyék. Kértem, hogy a válogatás alatt ne mondják el, mi történt, így még ma sem tudom a hiteles történetet. A lényeg, hogy megvan a versenylista, és ezért a fesztiválon bárkivel szívesen vitába szállok!
Az interjút Szemere Katalin (Népszabadság) készítette.
