Nem kérdés, hogy egy filmtörténeti mérföldkő színpadra állítása mindig hatalmas kihívás, hiszen az alkotóknak így igen nagy rizikófaktorral kell számolniuk. A film műfajának egyedi vonatkozásai, a vászonra álmodott, és sokszor csak ott működő elemek Kiss József rendező vállára is méretes terhet helyeztek, amikor nagy meglepetésére elnyerte Fellini Országúton című filmjének adaptálási jogát a másokat egyébként többnyire elutasító örökösöktől. A kihívás nem csak az eredeti műfaj jellegzetes vonásaiból kifolyólag volt adott, hanem a briliáns rendezés és az azóta legendává vált két főszereplő, Giulietta Masina és Anthony Quinn alakítása is jócskán feladta a leckét a szolnokiaknak. A rendező bevallása szerint már hosszú ideje tervezte a Fellini-film átdolgozását, egyrészt, mert édesapja kedvenc filmje volt, másrészt mert kamaszkorától kezdve imádta Fellini világát: "hátborzongató, és mindig volt benne valami különös, vonzó és izgató" - vallja.
Az előadásnak nem célja az igen erős alapanyagtól való elrugaszkodás: már-már precíz pontossággal követi az eredeti filmkockák menetét. Az egyetlen markánsan eltérő vonalat a cirkuszi közegbe helyezett keret és az előadást bizonyos időközönként megszakító bohóctréfák adják. A mogorva, erőszakos Zampano (Molnár László) és a bájosan ártatlan Gelsomina (Jankovics Anna) kettősének fokozatosan kirajzolódó története így - Zampano rozoga utánfutójához hasonlóan - újra és újra megakad, olykor kissé nagyobbat döccenve a kelleténél. A három, élénk színekben pompázó bohóc (Dósa Mátyás, Ónodi Gábor, Harna Péter) rövid jelenetekkel reflektál a történtekre, ám ez kacagás helyett sokkal inkább a következő történetfoszlány iránti várakozást váltja ki a nézőből. Jankovics Anna Gelsominája nem próbálja meg feltétel nélkül követni Giulietta Masina felejthetetlen alakítását - bár bizonyos jellegzetes gesztusok kétségtelenül felismerhetőek -, igyekszik saját magából felépíteni igen szerethető karakterét.
A Gelsomina erős kontrasztjaként a színpadon elementáris erővel jelen lévő Molnár László kissé nyersebben nyúl a szerepéhez, mint annak idején Anthony Quinn, de ez mit sem von le értékéből. Zampano elsöprő erejű hanghordozásától és gesztusaitól finoman megrajzolt ívben jut el a végső összeomlásig. A két főszereplő mellett különösen figyelemre méltó a gyilkosság áldozatául eső Bolond szerepében emlékezeteset alakító Király Attila, aki könnyed természetességgel lubickol a Zampano-t őrületbe kergető, de csupaszív kötéltáncos szerepében. Nagy meglepetésemre elmondja: utoljára körülbelül húsz éve látta a filmet, de szándékosan nem nézte újra, saját erőből igyekezett megalkotni a Bolondot. Kezei között egy, a filmbéli másához képest jóval szerethetőbb, érzékenyebb Bolond született, akinek minden gesztusa és mondata zsigeri természetességet sugall. Ennek ellenére hozzáfűzi: "Én általában kőkemény, vagabund fickókat játszom, ilyen puhalelkű, lírai szerepet még soha nem játszottam: a költőisége, a bája volt számomra a nagy kihívás". Az előadás tehát nem szűkölködik emlékezetes alakításokban, ám a bohóctréfák és a keretes szerkezetet alkotó cirkuszi felvonulás valahogy nem illenek a képbe.
Az említett részek annyiban viszont működnek, hogy - kontrasztot alkotva a főhősök történetével -
felnagyítják és még elkeserítőbbé teszik az eseményeket. Így lesz számomra az előadás egyik legmegrázóbb pillanatává a társulat cirkuszi finálé-szerű felvonulása, ahol a pár másodperccel korábban még kétségbeesetten, mindent elveszítve zokogó Zampano-t megformáló Molnár László cirkuszi jelmezben kénytelen parádézni. Nem véletlen, hogy nem mosolyog: az ember önkéntelenül is beleborzong, hogy milyen megrázó folyamat játszódhat le nem csak Zampano-ban, de az őt megformáló színészben is. A Szigligeti Színház merész vállalkozása tehát nem vall kudarcot, sikeresen felelevenítve az emblematikus Fellini-film atmoszféráját.
