A pécsi Schaár-Utca

A bejáratnál elhelyezett táblán Várkonyi György tájékoztatója olvasható:

A Schaár Erzsébet szobrászi életművének foglalatát jelentő "Utcát" hagyományos kifejezésekkel meghatározni szinte lehetetlen. Nem kielégítő a műtárgy, a kiállítás, a monumentum, a kompozíció, az építmény terminusa. Kovalovszky Márta négy minőség együttes jelenlétét mutatta ki a műben: a szoborét, a síremlékét, az emlékműét és a pantheonét.
Az Utca kiállításnak készült. Inspirátora Kovács Péter, a székesfehérvári múzeum művészettörténésze volt, aki a hetvenes évek elején retrospektív kiállításra kérte fel a művészt több évtized alatt készült portréinak gyűjteményes bemutatására. A Schaár Erzsébet részéről eleinte ellenállásba ütköző ötlet eredménye a székesfehérvári majd egy év múltán a luzerni "Utca" lett.

Schaár Erzsébet a lehető legesendőbb anyagot, a hungarocellt használta fel arra, hogy architektonikus elemekből egymásba nyíló és egymást átható tereket alakítson, melyekben elhelyezte a magyar történelem és kultúrtörténet nagyjairól készült portréinak gipszöntvényeit, s melyek közé beépítette korábban önálló életet élő egyes szoborkompozícióit. Így valósította meg a felkérést, így lényegítette át saját munkáit, így állított emléket önnön szobrászi múltjának.
A múlandó anyag, az időszakos kiállítás műfaja és szellemi teljesítmény jelentősége között azonban ellentmondás feszült, mely több mint másfél évtizedes programot adott muzeológusoknak és építészeknek, hivatalnokoknak, restaurátoroknak és kivitelezőknek.

A székesfehérvári kiállítás után egy évvel, 1975-ben Luzernben az Utca újabb, a magyar vonatkozásokat kevésbé hangsúlyozó változata épült meg. Ebben az évben készült el az Utca részleteit Pilinszky-versekkel társító Tér és kapcsolat című kötet is.
Schaár Erzsébet a luzerni kiállítás után meghalt. Halálával műve megmásíthatatlanná, a megőrzés feladata egyértelmű kötelességgé vált. Az utolsó kiállításról készült dokumentációnak köszönhetően a luzerni változat képezhette a pécsi rekonsrtukció alapját. A mű utóéletének egyik legnagyobb dilemmája az anyag kiválasztása volt. Schaár Erzsébet a hungarocellt nem végcélnak tekintette, praktikus munkaköri anyagként szükségből alkalmazta. Tulajdonságait - gyors alakíthatóságát, jellegzetes felületét - ugyanakkor végsőkig kihasználta. Ma úgy tűnhet, Schaár műveinek lényegi sajátossága volt a természetes avulás és a szobor "emlék" minősége közötti ellentmondás. Talán nem véletlen, hogy életében nem talált rá a "véglegesnek" szánt anyagra.

A rekonstrukció során az döntött a hungarocell hatását szinte megtévesztésig hűen utánzó gipsz javára, hogy Schaár Erzsébet halála után csak az általa készített változat fogadható el hitelesnek. Gipszből készültek el az élő modellre öntött végtagok és fejek. Ebből az anyagból vannak a térbe hasító ajtó- és ablakszárnyak is. Ezeknek az építészeti elemeknek állandósult alkalmazása konkrét élményre vezethető vissza az életműven. S. E. budafoki lakásának variábilis térrendszere volt e motívumok kiindulópontja. Az ismétlődő elemek - az ablak, az ajtó, az ajtó keretében megjelenő figura, a tükör - ugyanakkor a művészet történetének egyetemes érvényű szimbólumai.

A tér és a fal Schaár művészetének kulcsszavai. Tere egyszerre valóságos és képzeleti, pszichikai és szcenikai, külső és belső, átható és - az elemek léptékénél fogva - áthatolható. Az elemek közt feltáruló nyílások elválasztanak és összekapcsolnak, rádöbbentenek a térben-világban elfoglalt helyünk viszonylagosságára. A figurákra boruló magányt a tükörképek sem oldják. A tükrök megsokszorozzák az űrt, helyzetünk bizonytalanságát fokozzák, ezzel meditációra késztetnek. A látogató mozgása közben folyvást változó terekben emberi kapcsolatokért hangtalan kiáltó figurák állnak. Nem csak a falak választják el őket, melyekből ők is valók. Állapotuk időtlen, gesztusaik - ha vannak is - merevek, tétovák. Elégikus hang lengi be együttesüket, rezeg tova a nyíló ablakkeretekkel szabdalt, szelíd sodrású, ritmikus térben.

Schaár Erzsébet

1908. júlus 27-én született Budafokon. Apja Schaár Bernát állatorvos. Művészeti tanulmányokat az Iparrajziskolában, majd 1924-től 1926-ig a budapesti Képzőművészeti Főiskolán folytatott, ahol Kisfaludi Stróbl Zsigmond volt a mester.
1926-ban a Műcsarnokban szerepelt először kiállításon. Ugyanebben az évben járt első ízben Párizsban, ahol Ch. Despiau portrészobrászata érintette meg. A harmincas évek elejéig megfordult Párizsban, Münchenben, Bécsben. Több alkalommal járt Jugoszláviában.
1932-ben elnyerte a fiatal művészek Szinyei-díját. Járitz Józsával megrendezte első gyűjtemény kiállítását a Tamás Galérában.
1935-ben házasságot kötött Vilt Tibor szobrászművésszel. A harmincas évek második felében férjével együtt gyakorta feltűnt a jobbára posztnagybányai szemléletű művészekből, gyűjtőkből, művészeti írókból verbuválódott Gresham-asztaltársaságban.
1937-ben - már rutinos portrészobrászként - első díjat nyert a Brunszvik Teréz emlékszobor-pályázaton. A háború alatt rejtőzködnie kellet, de a zaklatott körülmények között is mintázott portrékat.
1960-ban portréiból gyűjteményes kiállítást rendezett a Műcsarnok kamaratermében. A hatvanas évek elejétől állami portrémegbízásokat is kapott, s módja nyílt nagyobb léptékű köztéri munkák megalkotására.
1962-ben elnyerte a Munkácsy-díj első fokozatát. A hatvanas évek közepétől határozott változás állott be művészi pályáján. Szobrászatának központi kategóriájává a figura helyett fokozatosan a figurát körülvevő tér s a teret határoló illetve a térrétegek között kapcsolatot teremtő architektonikus elemek - a fal, az ajtó, az ablak - lettek.

1966-ban Székesfehérvárott önálló kiállításon mutatta be új kísérleteinek eredményeit. Ugyanebben az évben a bécsi Collegium Hungaricumban kisplasztikáiból rendezett kiállítást. 1967-ben részt vett az Antwepen melletti Middelheimi Szobrászati Biennálén 1968-70-ben készítette el törekvéseit reprezentáló monumentális kompozícióját, a tihanyi Halbiológiai Intézet előtt álló "Tudósok"-at.
1970-ben a Műcsarnokban rendezett kiállítást, ahol gipszből és hungarocellből készített monumentális térkompozícióit mutatta be.
1972-ben Antwepenben és Genfben nagysikerű önálló kiállítása volt. Elnyerte a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze címet.
1974-ben a székesfehérvári Csók István Képtárban - időszakos kiállításként, korábbi szobrainak felhasználásával - megvalósította az életművét összefoglaló nagyszabású, egységes kompozíciót, az "Utca" első változatát.
1975 tavaszán a luzerni Kunstmuseum termeiben - az új térhez és idegen befogadó közeghez alkalmazkodó módosításokkal - az "Utca" újabb változatát készítette el. E kiállítás még állt, amikor Schaár Erzsébet 1975. augusztus 29-én Budapesten meghalt.

Fotó: Peti Péter

A pécsi Schaár-Utca

Színpad