 |
| Így megy ez minden áldott alkalommal 1998 ősze óta. Ami a január 24-ei délutánt megkülönbözteti a többitől, az "csupán" egy bűvös szám. Ezen a napon századszor játsszák a zenés mesejátékot. - Friss diplomás színészként ez volt az első főszerepem - emlékezik vissza Fesztbaum Béla. - Kétségtelen, van bennem egy pici ünnepi érzés, de épp úgy ébredtem, mint bármilyen más hétvégén, amikor két vagy három előadást játszom. Ráadásul a Pinokkió után mindössze fél óránk marad ünnepelni, illetve lazítani, mert rohanunk át (többen) a Vígbe, az esti, százkilencven-valahanyadik Össztáncra. |
 |
 |
| - Azt viszont el kell mondjam, szakmailag rendkívül sokat kaptam ettől a szereptől. Mert megköveteli az intenzív jelenlétet, a plasztikus fogalmazást, a pontos dikciót, vagyis mindazt, ami a szakmánk alapja, első leckéi. Más részt a gyerekek szeretetét köszönhetem neki, amiért igazán hálás lehetek a sorsnak. Ha úgy számolom, hogy hatszázan férnek be a Pesti, s ennek fele gyerek, akkor körülbelül harmincezer lurkó ismerhetett meg az elmúlt hat év során. Bevallom, az elején volt bennem jókora szorongás meg félsz. Úgy az ötvenedik előadás körül kezdtem beleérni, vagy hozzágyerekesedni a figurához, s igazából élvezni a játékot. |
 |
| - Az emlékezetes sztorik is gyerekszájból születtek. Szia, mondom előadás előtt, a nézőtéren az egyik pici nézőnek. Én Pinokkió vagyok. Téged hogy hívnak? A kislány rám néz nagy csodálkozó szemekkel: Te nem Pinokkió vagy, hanem a Csinibabából a dobos! Egy másik alkalommal Vallai Péter kollégám, aki szerepe szerint kifarag engem fából, kiszólt az ifjú nézőkhöz: "Mi legyen a neve"? Mire egy borízű gyerekhang a hátsó sorokból: "Godzilla"!
Fotó: a szerző |
