Pokoli kínszenvedés

És mindez épp elég is lenne, de sem rendezői, sem pedig színészi szempontból nem sikerült legalább nézhető végeredményt alkotni, miáltal ez est megegyezett két órányi pokoli kínszenvedéssel egy embertelenül hosszú felvonásban. Mégpedig a rosszabbik fajtából.
Nagyon kellemetlen kezdet, ha már az első tíz percben nem érdekel, hogy vajon aláírás kerül-é a lap aljára avagy nem. Merthogy erről szól a történet.
Van egy Ericünk meg egy Carolynunk. Házaspár. Már egy éve külön élnek, de a nő végre papíron is meg akar szabadulni meghasonlott, sikertelen irodalmár férjétől. Belép továbbá az életükbe egy pizzafutár, akinek sikerül összesen több mint egy teljes napot késnie, habár meggyőződése, hogy "benne van a fél órában". Meg van egy szomszéd is, aki örökkön hőseink feje fölött köröz és csak a death metal lágy ritmusára fejezi be néha ez idegtépő kényszercselekvését.

Széles László Ericként először sótalan, ízetlen, aztán néha néhány rövid percre hitelessé teszi bolondulásig szerelmes karakterét. A Carolynt játszó - és ezúttal e kifejezés szó szerint értendő - Fullajtár Andrea túlexponált, megcsinált műszerepet ad, mely véges-végig kívül marad a nagy egészen, képtelen egyszer is beugrania a mókuskerékbe vagy legalább kicsit érezni az érzelmek ritmusát. És mindez azért is oly bosszantó, mert a két óra legnagyobb részét ők ketten töltik a színpadon.

Cirka tíz-tíz perc jut a két másik színésznek, mellyel legalább egy kis színt visznek a bágyadt unalomba. Mészáros Béla bőrkabátos, izgága pizzafutárja egy kis felüdülést nyújt, végre mosolyt csal arcomra az állítólagosan "víg" tragédiában. Annál inkább kacagást vív ki magának Csuja Imre, amint kopaszra sminkelve, szódásüveg-szemüvegben, idétlenül szánalmas öltözékben jelenik meg a szomszéd képében, akiről kiderül, hogy mókás figura, mi több nagyon jól tűri, hogy alsó szomszédja, Eric néha a metal egyik agresszív ágazatával nyugtatja idegeit.

Olybá tűnik tehát, hogy az egyébként eleddig többnyire jónak mutatkozó színészek nem tudtak sem a darabra, sem pedig a rendezőre támaszkodni. Babarczy Lászlónak nem sikerült felkelteni az érdeklődésemet e szenvedő pár iránt.
Inkább az idegeimet kezdte ki, de sajnos nem a színpadon teremtett feszültséggel, hanem a kínzó unalommal. Ugyanez rémlik fel legutóbbi, kaposvári rendezésére, a Don Juanra emlékezve is, ahol szintén igen jó színészi gárdával alkotott érdektelent. Pedig abban az esetben a darabbal kapcsolatban semmiféle kivetnivalóm nincs. Sőt.