Pokoli út a megtisztulás felé

Andrásnak már tök mindegy minden ugyanúgy, ahogyan Julinak is. Pedig különböző helyről jöttek, más életkörülmények, más emberek közül, mégis ugyanoda jutnak. A semmibe. Hogy újra kezdhessék.
Ehhez pedig nem kell más, csak hogy találkozzanak egy csodás véletlen folytán és együtt juthassanak el egy olyan másik világba, ahol végre érhetnek valamit. Ahol felmutatható teljesítménnyel büszkén nézhetnek az indiai napfénybe a Gangesz partján.

András utolsó elkeseredésében a munkahelyéről lopott monitorral ténfereg a belvárosban, mikor is épp egy telefonfülkében Juli meg akarja változtatni az életét.
András kiváló programozó lehetne, ehelyett minden nap beszerzi a napi betevőt valamilyen kemény drog formájában és még anyja előtt is kiválóan titkolja, hogy totálkáros. Bár ez nem nehéz, mert anyja naphosszat a jakuzziban fetreng és a látszat ellenére csöppet sem izgatja mások sorsa.
Julinak meg gyereke van, egy irigylésre csöppet sem méltó, agresszív és főleg rémesen gazdag férje, ő pedig mindeközben színésznőként próbálkozik sikereket elérni. Na ebből van Van olyan, hogy valamiféle ellentmondásos módon csodálatos dolog szenvedni egy kicsit.
Átélni azt, amit mások átéltek ahhoz, hogy most itt lehessenek velünk. Hogy egy egész picit, minden felelősségvállalás nélkül belülről láthassuk a kínokat, az okokat, az okozatokat és a szomorú vagy szánalmasan sajnálnivaló véget. Dettre Gábor és Ternyák Zoltán jóvoltából megadatott tudni a hihetetlent. És most már nem mondom ki olyan nagyon könnyen, hogy "szokj le, ennyi az egész".
Mert ez ennél sokkal többet jelent. És annak is, aki végig ott van a szenvedő mellett, hogy önnön életének értelmet nyerjen.

És találkoznak. Az utcán. És itt nincsen nem vagy sajnálom. A nő segít, hogy tehessen valamit és hogy valaki talán igazi módon szeresse végre. A férfi pedig most tényleg elhatározza, hogy leszokik. De kell valaki, aki ott van. A nő.
Aki lekötözi, ha görcsös rohamai vannak, aki megmosdatja, ha hányt vagy befosott, aki vigyáz rá, hogy ne csússzon vissza a mocsokba. Aztán kijön az orvos és Julira néz. És azt mondja, bele fog szeretni, mert "az ilyenekben van valami olyan különlegesen sajnálatraméltó, hogy nem lehet nem beléjük szeretni végzetesen".

E száznegyvenhárom percnyi közös kínszenvedés minden valódisága ellenére gyönyörű. A hányás, a szar, a mocsok, mind mind egyre közelebb visz a realitáshoz, hogy a végén már mindent, de mindent értsek, vagy érteni akarjak. Hogy higgyem, amit látok.
És ebben óriási szerepe van Ternyák Zoltánnak, aki csodálatos hitelességgel megejtően valódian adja a döntésképtelen, szenvedő drogost. És igazán nagy élményt nyújt Tóth Ildikó alakítása is, aki őszinte szépséggel formálja a nőt, aki inkább egy drogos karjaiba menekül, mintsem elrontott és tönkrement, büszkeségre semmilyen okot nem adó életét folytassa.
Andrásék szomszédját pedig a szintén eredeti és kiváló Kovács Lajos adja hiperaktívan, idegbajosan, ahogyan beteg, idős anyját akarja megvédeni mindentől, mindenkitől, magától. Akit egyébként Pápai Erzsi ad szintén emlékezetesen.

E csodálatos filmet, mely minden eddigi hollywoodi vagy más drogosokról szóló produkciót feledtetően emlékezetembe vésődött, nemcsak rendezőként jegyez Dettre Gábor, hanem forgatókönyvíróként és vágóként is. E hihetetlen csapatnak köszönhetően pedig olyan végeredmény született, melyet az Európai Film Akadémia díjának magyar jelöltjeként neveztek.
És habár tényleg nehéz, kínosan nehéz élmény az alkotás, mégis kihagyhatatlan. Hogy lássuk a másik oldalt, de igaziból. Rózsaszínű álom, jótékony fátyolok és megbocsátó titkolózás nélkül.
Hogy érezzük, mit jelenthet egy szerencsétlen drogosnak a Gangesz partjáról álmodozni, ahol minden egy kicsit más színű, ahol örökké süt a nap és még a nyomorúságos szegénység is elviselhetőbb.