A táncosok (Kozmér Alexandra, Kovács Dóra, Nemes Zsófia, Kun Attila, Szabó Csongor, Feledi János) egy kamarazenekar összhangjával járják végig a darab különböző fázisait, egymásba fonódva, és pillanatokra el-elkülönülve. A dinamikus összhatás egészen eltérő ritmusú és felépítésű részekből áll össze. Néma és fájó, oldott és felszabadult, követelőző és megtépázott lelkiállapotokat mutatnak be elképesztő profizmussal, sikkel, és tudással.
A PR-evolution Dance Company 2003-ban alakult, az akkor már több jelentős külföldi tapasztalatot (Szentpétervár, North Carolina, Madrid) magáénak tudható Kun Attila irányításával, első önálló társulataként. A mostani előadást mérföldkőnek tekintik történetükben az alkotók, mert eddigi közös működésük, az elmúlt három év mérlegét vonják meg benne. Ilyen szemszögből egy intim világba nyer bepillantást a néző, mely mégis épp neki szól. Mikor a darab még alakulóban volt, a MU-színházban tartottak egy műhelyelőadást, azaz meg lehetett nézni, hogyan is formálódik a koreográfia. A január 12-én bemutatott mű már egy abszolút lecsiszolt végeredményt hoz. Itt is láthatóak azonban a közös munkafolyamat lenyomatai. Egy rész külön a koreográfus és modelljének együttműködésével foglalkozik. A darab ügyeletes beszélője egy másik, iróniával fűszerezett alkalommal Csongor, aki kiáll a színpad szélére, és néhány egyszavas táncos-dilemmát tár fel a nézők előtt. A saját munkára való reflexió tehát az egyik töltete a műnek, ugyanakkor a Beethoven, Peter Vasks, és kortárs szerzők műveiből válogatott zene jól tükrözi azt az érzelmi gazdagságot, amit bejár a darab.
A monokrómra komponált műben (minden táncos szürke ruhát visel, a színpadkép is teljesen letisztult, szín nélküli) a világítás adta fény jelenti az egyedüli látványos árnyalatokat. A hangulatbeli váltások így némiképp függőlegesek ? a magas és mély irányába mozdulnak/ világos és sötét között, megmaradva a koreográfia feszességén belül. A nyitóképnél ? kis intrót követően, miután a táncosok laza sétával és bemelegítő mozdulatokkal felsorakoznak egymás mögé a kiinduló helyzetbe ? füstös sötétben csak rezdülésnyi, egyre emelkedő, majd hajló mozdulatokat látunk, mintha ezt a csapatot fújná a szél, vagy mindjárt fel akarnának emelkedni. Olyan mozgáskultúrát tapasztalhatunk meg, melyben a test maximálisan kontrollált, mégis teljesen szabad. A nyitókép a fák hajladozását idézi, lassított és belülről jövő mozdulatokkal. Az arcokon, testeken látni, mennyire együtt élnek a zenével, és mennyire átszellemülnek.
Többször átfut még az előadás során a fejemen: hogy képes emberi test ilyesmire? Egy szerelmi duónál például, ahol a két test közeledik egymáshoz, és minden közeledésre megborzonganak, míg végül egész testükön szétárad a remegés, s szinte önműködővé válva rázkódnak. Az előbb leírt intenzív pillanatok csak rövidéletűek. Elsötétül a színpad, hogy valami új kezdődjön. A koreográfus ilyenkor újra és újra az éhségre irányítja a figyelmet, mely visszatérő témaként kopogtat a fejünkön. A kapcsolatteremtési kísérletek esetenként líraian vigasztalanok, de akad egy alkalom, mely végre a sikert fejezi ki. Ebben a részben mindenki a maga önálló táncát táncolja, de közben szembetalálkoznak egymással, megszólítják egymást, és beszélgetnek.
A darab vége felé a figyelem megosztásával kísérletezik Kun Attila. Egyszerre két, majd három táncos önálló kis fénynégyzetekben mozog, s mindegyik a saját pályáját járja be. Valószínűleg maradt tér improvizatív elemeknek is. Itt kellene kiemelni, hogy olyan kaliberű táncosokról van szó, akik egymaguk is képesek lennének lekötni az egész nézőközönség figyelmét. Nemes Zsófia például több gyönyörű szólót ad elő. A másik olyan rész, amit nehéz szemmel követni, de egyben a legösszetettebb vizuális élményt nyújtja az, ahol a táncosok párban, egymás mögött táncolnak. Nő az árnyék szerepe, a hallható légzés szerepe, és a darab végére finom fejmozgásokkal, nyújtózásokkal ismét közös koreográfiát táncolnak mind. Hallatlan magas színvonalú és igényes előadás; egy újabb a mai magyar kortárstánc palettáján, mely ismételt megnézésre csábít.
szerző: Csoma Orsi/szihnaz.hu
fotók: Lékó Tamás/Táncélet
