Scobby Doo, miért jöttél?

Elvitathatatlan, hogy a Scooby Doo sztorinak kultusztörténeti jelentősége van a rajzfilmek egy különleges, igazából nem is annyira meghatározható ágazatában.
Az Egyesült Államokban 1969-ben kezdték el sugározni a tévécsatornák, én pedig személy szerint - csekély koromnál fogva is csupán - a nyolcvanas évek vége felé kapcsolódtam be az eseményekbe, midőn minden hétvége reggelén egy német kereskedelmi csatornára vadászva rátaláltam a Rejtély Rt. nyomozócsoport újabb vérfagyasztóan komikus kalandjára.

Nem tudnám megmondani, hogy miért, de én is nagyon élveztem a bohém és rém mókás történeteket, sőt, mainapság sem tagadom meg magamtól az efféle élvezetet. Mégsem vártam olyan nagy izgalommal a játékfilm elkészültét, mint ahogy az tisztességes Scooby Doo rajongóhoz illik. Talán az egyetlen pozitív élményem a film kapcsán a szereplők kiválasztása volt. Úgy értem külsőre. Egyébként olyan egekbe emelkedő jellemrajzot nem sikerült produkálniuk egy kivétellel. Illetve kettő.
Szóval személyes kedvencem, Shaggy alias Csámpi in hungarian megformálására azt hiszem telitalálat volt Matthew Lillardot választani. Eddig is idiótákat vagy tömeggyilkosokat játszott, ezúttal ismét kilóghatott a sorból, a rajzfilmben legélesebben körülíratható ifjú nyomozó igen erőteljes mimikával és gesztikulációval megformált karakterével.
A másik kellemes meglepetés maga Scooby volt, "akit" egy rém korszerű számítógépes képgenerálóval varázsoltak a vászonra. Még jó, hogy nem vettek rá egy dán dogot, hogy próbálkozzon a szerepívvel. Szerencsés volt tehát a grafika, főképpen mert tényleg jól sikerült és egy pillanatig sem tűnt zavaró körülménynek a hús-vér figurák között.
Freddy Prinze Jr.-ról, aki Fredet, az önimádó Don Juant adja, vagy Sarah Michelle Gellarról, aki Daphne, a mindig trendi lila lány bőrébe bújik, aki egyébként egyfolytában bajba esik és mentésre szorul, vagy Linda Cardelliniről, a szemüveges okoskodó és tényleg okos Vilmát játszó színésznőről nem igen érdemes több szót ejteni. Habár külsőre tényleg pontosan leképezték kétdimenziós eredetijüket, tovább nem sikerült lépniük.
Mókás azonban Rowan Atkinson, mindannyiunk Mr. Beanje, aki Mr. Multimágikuszt, a történet helyszínéül szolgáló Szörny-szigeti ifjúságriogató és szórakoztató park vezetőjét formálja. Néha megnevettet, néha pedig már majdnem hátborzongatóan morbid jelenség.

James Gunn, a forgatókönyvíró Roven és Richard Suckle producerek ötletétől fogantatva igen nagyon elrugaszkodott a megszokott rémsztoriktól. Már maga a film eleje is két évvel a Rejtély Rt. feloszlásától datálódik. Miképpen olyan kemény emberi konfiktusok álltak az ifjak barátságának útjába, melyen senki sem tudott vagy akart változtatni. A reptéren végül mégis összefutnak, hisz mindannyian meghívót kaptak Mutlimágikusztól, hogy fejtsék meg életük leghátborzongatóbb rejtélyét. Itt ugyanis most nem maszkban rohangáló elmebeteg szerencsétlenekről lesz szó, akik csekélyke vagyonszerzés érdekében riogatják a népet, hanem valódi démonokról, fantomokról, de legalábbis erdei szörnyekről.
Az ominózus szörnyeket állítólag félelemetesre mintázták egyébként, én viszont igazán helyesnek találtam őket. Akár plüssfigurát is készíthetnének belőlük. (Ezt lehet, hogy levédetem.) Szóval az egész teljes mértékben röhejessé és nevetségessé teszi, az egyébként tényleg szerethető és kedvesen morbid rajzfilmsorozatot. Azért azt meg kell mondjam, ha a film nem lenne ennyire nézhetetlenül idegesítő, akkor a végkifejletben leledző igen aprócska, ám meglehetősen vicces csavart még dícsérném is. Így azonban, hogy a kerek egész még kerek egésznek sem igen nevezhető, a végével sem nagyon lehet mit kezdeni.

Tényleg sajnálom. Sajnálom, hogy megpróbálták. Vannak, dolgok, amiket jobb meghagyni úgy, ahogy vannak. A kétdimenziós élvezetnek is rengeteg bája van, nem szerencsés ráeröltetni egy-két hollywoodi üdvöskére ezeket az egyszerű és bohókás figurákat. Mert meghalnak. Mielőtt valóban megszülethettek volna.