Sobri, avagy az lónak túloldalára való általesésrül

Ismét mozgásba lendült a magyarság kulturális értékeit felemelni próbáló nemes szándék, és nagyot gondolt vala: teremtsünk hőst a népnek, az ő körükből. Ne legyen ő nemesember, ki hidaknak felállításával vesződik vala, de legyen egyszerű embör, aki keménycsávó a javábul. Ekképpen a Hídember után megszületett vala a Betyárembör, avagy Sobri Jóska kalandos élettyének igaz történettye.
Nem is lett volna rossz az alapgondolat, végül is a sok unalmas és monumentális történelmi eposz után egy pergősebb, izgalmasabb, népszerűbb és mindenképp szórakoztatóbb film már igencsak elkélne a piacon.

Az alkotógárda összedugta okos fejecskéit és megpróbálták a biztos bombasiker receptje alapján összegyűjteni a film hozzávalóit, valahogy így:
- Végy egy hőst (szépszál legény legyen, ha nem is feddhetetlen erkölcsileg, de mindenképp a jó oldalon álljon).
- Kreálj egy történetet: szerelem, bunyó, egymásnak feszülő ellentétek, rosszak és jók.
- Adj hozzá egy csomó videóeffektet, mert arra buknak a népek, gyorsítsd fel, játszd le kétszer, ússzon minden szépiában, lilában, zöldben, a lényeg, hogy természetes szín ne legyen benne.
- Keress megfelelő színészeket (ez nem nehéz, rengeteg tehetséges ember akad nálunk).
- Kissé keverd meg az idősíkokat is, mert az olyan divatos mostanság.
- Csavard az egészet matyóhímzésbe és így mindenki falni fogja.
Körülbelül ezzel az alapgondolattal vágták bele fejszéjüket a nem kis fába, hogy nekünk magyaroknak új hőst állítsanak, akit a Tenkes kapitánya és Bors őrmester óta hiába várunk.
Ahol kissé elcsúsztak, az az arányok szem előtt tartása. 100 percen keresztül bámulunk gyorsított, lassított, barnított, zöldített felvételeket, lassan már azt várjuk, mikor ugrik elő valamelyik fa mögül egy népszerű popénekes, hogy eldaloljon nekünk valami borzalmasat. Jó dolog a videóeffekt és a digitális filmezés, mint az a Vidocq című francia remekműből is kiderült, de tudni kell bánni vele és nem szabad engedni a kísértésnek, hogy minden gombot kipróbáljunk. Az ilyen túlzásba vitt effekt-orgia 10 perc után fásultságot eredményez és a néző már szinte visszasírja a régi fekete-fehér filmek egyhangú szürkeségét, vagy a természetfilmek csodálatos és természetes színárnyalatait.

Ugyanez vonatkozik a gyorsított-, lassított-felvételekre is. Ebből is megárt a sok, egy idő után az egész elveszti szerepét és üres, jelentés nélküli hívsággá válik.
Talán vessünk egy pillantást Guy Ritchie filmjeire és döbbenjünk rá, hogy egy jól elhelyezett effekt többet ér száz találomra bedobáltnál. Az is lehet, hogy a film készítői valami speciális keverőpultot teszteltek a film vágásánál és igyekeztek minden gombról megtudni, mire is jó.
A nem mindennapi szereplőgárdában (Szarvas Attila, Eperjes Károly, Törőcsik Mari, Zenthe Ferenc), ott találjuk Szőke Andrást is, aki úgy tűnik képtelen volt magát alárendelni a rendezői utasításoknak (ha voltak egyáltalán ilyenek) és ugyanazt a bohóckodást műveli a filmvásznon, amit a tévés showműsorokban, ezzel jócskán lerombolva a film hitelességét és hangulatát. Talán túlzás a karatefilmekből ismerős suhogó hangeffekteket keverni a fent említett showman minden egyes fejfordítása alá, mert ez már nem a humoros, hanem a röhejes kategóriába tartozik.
Sajna, a külföldi filmekből még mindig nem sikerült átcsempészni a profi harci koreográfiát, maradt a régi magyar rángatom-a-kamerát-hogy-ne-láss-semmit technika, pedig azzal lehetne igazán meglepni a nézőket, hogy egy kalandfilmben első osztályú akciójeleneteket is elhelyeznek.
Mindent összevetve, a széjjelklippesített bötyárvalóság még mindig nem az amire a közönség vágyik, így van még hova fejlődni.