1974-ben, az egykori tenor, Alan Stone által alapított társulat nehéz körülmények között indult útra és hosszú éveken keresztül küszködött a fennmaradásért folyó küzdelemben. Egy alkalommal rövid időre felfüggesztették működésüket, több esetben a három operát játszó szezont egy, illetve két opera bemutatására redukálták. Kezdetben a St. Alphonsus templom színháztermében tartották előadásaikat, amely Atheneum Theatre néven vált ismertté Chicago zenekedvelői körében. A cca. 1200 nézőt befogadó színházat jól ismerik a helyi magyarok, hiszen több mint húsz éven keresztül itt tartottuk az 1956-os forradalom emlékünnepélyeit. Az ósdi teátrum, amelynek kényelmetlen recsegő-ropogó zsöllyéi sok hátfájással végződő kellemetlen estét okoztak mindannyiunknak, ma már a múlté. Tavaly a COT beköltözött a belvárosban lévő Joan W. and Irving B. Harris Theatre for Music and Dance helyiségébe. A több mint félmilliárd dollár költséggel készült Millennium Parkhoz tartozó 1525 nézőt befogadó színház felépítése közel hatvanmillió dollárba került. A modern színház megnyitására 2003. novemberében került sor. Az esztétikailag nem túlzottan imponáló terem, meredek lépcsőivel igen szokatlan és furcsa látvány nyújt. A stadion rendszerben, egymás fölé épített kényelmes zsöllyékből nagyszerűen látni a színpad minden pontját, nem zavar az sem, ha valaki kalapot visel előttünk. Az terem akusztikája pedig egyenesen fantasztikus. A hatvanas-hetvenes években épült, vagy átalakított termek jellemzője volt a rémesen rossz akusztika. Az ember már a második-harmadik sorban alig értette, mit is mondanak a színészek a színpadon. Az ezredfordulóra, a komputerrel dolgozó akusztikai mérnököknek úgy tűnik sikerült megoldani a problémákat. A Millennium Parkhoz tartozó földalatti parkolókból lift visz fel a színházhoz, így az időjárás viszontagságaitól megóvva, száraz lábbal közlekedhet a látogató az előadásokra.
A COT alapítójának eredeti célja volt, hogy az operákat angolul adják elő fiatal, tehetséges énekesekkel és olcsó helyárakkal, hogy ezzel mindenki számára hozzáférhetővé váljék az operák varázslatos világa. Húsz év után a COT tönkrement. A társulat élére 1999-ben új igazgató érkezett a brit Brian Dickie személyében, aki öt éven át igazgatta a Canadian Opera Companyt, s előtte hét évig a Glyndebourne Festival Operát Angliában. Az új igazgatóval jöttek az új emberek és velük új ötletek úgy a művészeti, mint a gazdasági vezetésben. Azután pedig a sikeres előadások. Az operákat immár az eredeti nyelven éneklik, a jegyárak is emelkedtek. Csak a fiatal tehetséges énekesek maradtak meg az eredeti elképzelésből. Az új produkciós csapat: Jane Glover karmester, és Diane Paulus rendező ízlésesen modernizált előadásaikkal remek operákat kreáltak. 2002-ben, Mozart Cosi Fan Tutte operájának modern változata volt a kezdet, ezt követte tavaly Monteverdi Poppea megkoronázása, majd idén Mozart Figaró házassága, amelyet május 6-án láttunk az új színházban. Mozart 1786-ban készült remekművét sokan a legtökéletesebben megírt operák közé sorolják, ennek dacára jómagam nem kifejezetten a vígopera kedvéért mentem az előadásra, hiszen utoljára másfél évvel ezelőtt a Lyricben láttam világklasszis sztárokkal.
A kíváncsiságomat Szabó Krisztina kanadai-magyar mezzoszoprán kelltette fel, akit tavaly Octavia szerepében hallottunk először, Monteverdi Poppea megkoronázása című operájában. Az egyszerű halandónak Monteverdi operájában nehéz dolga volt megítélni Szabó Krisztina teljesítményét, hiszen a színpadon négy kontratenor mellett egy férfiszoprán és egy fiúszoprán énekelt a számos női szopránokkal együtt. Állandóan kapkodni kellett a fejem, hogy megtaláljam ki énekel épp most. Szerencsére Octavia gyakran énekelt áriát és duettet, így megállapítható volt a fiatal, csinos énekesnő nagyszerű hangi adottsága. A kritikai visszhang is jó volt az angol nyelvű napilapokban. Idén Almaviva grófné szerepében már könnyebb volt az összehasonlítási alap, hiszen A Grófné kavatinája a második felvonásban közismert ária, amint a Dove sono I bei momenti is a harmadik felvonásban. Kicsit szokatlan volt a mezzoszopránt hallani A Grófné szerepében, de fiatal díva hangja bársonyosan zengett a szerelmes asszony csodálatosan megírt áriájában. A rendezőt dicséri az a tény, miszerint olyan fiatal tehetségekből álló gárdát állított színpadra, hogy teljesen hihetővé vált, amikor A Grófné és szobalánya Susanna ruhát cserél. Susanna szerepét éneklő kanadai szoprán, Jane Archibald alkatra hasonlít Szabó Krisztinára, hangjuk akárcsak színészi alakításuk fiatalosan vidám. Jól illeszkedik be hozzájuk, Sandra Piques Eddy az apród Cherubino szerepében. Mindhárman csinosak, fiatalok és nagy jövő előtt állnak. Nagyszerű rendezői fogás volt a darab történetét a 18. századbeli Sevillából áttenni Miamiba az 1990-es évek végére, amint Figaro komornyikból a borbély szerepkörébe helyezése is. Az eredeti foglalkozásban működő Figaro Christian Van Horn ügyesen szappanozza főnökét, miközben énekelve utasítja Cherubinot a hadseregbe. A Miami Dolphins futballcsapat plakátja, pedig pompásan meghatározta a helyszint. A színes modern jelmezek kissé giccsessé tették ugyan az esztétikai hatást, a szexuális vágyak kifejezése azonban így élesebben került előtérbe. Vígoperánál az ilyesfajta produkció teljesen elfogadható. Az előadás sikerét ezúttal ?standing ovation" követte, mi pedig rohantunk Szabó Krisztinának gratulálni.
Pár nappal az előadás után alkalmam volt elbeszélgetni Szabó Krisztinával, a belvárosban lévő The Seneca hotelben. Kissé ironikusnak találtam, hogy a Poppeát bemutató társulat szereplőit éppen a Seneca nevű hotelben helyezte el. A fiatal művésznővel magyar nyelven beszélgettünk, csak néhány szakmai kérdésnél váltottunk a számára könnyebb angolra. Szabó Krisztina a Toronto melletti Mississauga városban született, édesapja az 1956-os forradalom után sok ezer honfitársával együtt érkezett Kanadába. A 60-as években egy magyarországi látogatás után ismerkedett meg Krisztina édesanyjával, aki követte férjét Kanadába. A tehetséges énekesnő a főiskola elvégzése után 1998-ban tagja lett a Canadian Opera Company (COC) keretében működő Ensamble Studionak. 2001-ben végzősként lépett színpadra Idamante szerepében Mozart Idomeneo operájában, s azóta számos szerepet énekelt a COC társulatnál. Kedvenc szerepei közé tartozik Musetta, Rosina és Zerlina a Bohémélet, A sevillai borbély és a Don Giovanni című operákból. Pályája elején járó díva természetesen nem válogat a szerepekben, mindent elénekel amire felkérik. Hangja alkalmas lenne Carmen címszerepére is, ennek azonban még nem jött el az ideje, de titkos vágyai közt szerepel. Chicagói fellépése után azonnal Párizsba repült, ahol koncerten lép a francia főváros közönsége elé. Elmondta még, hogy szívesen vállalna szerepet a budapesti Állami Operaházban, amelyet ez idáig csak kívülről látott. A beszélgetés végén gratuláltam a kedves művésznőnek, reményemet fejeztem ki, hogy legközelebbi találkozásunk a Lyric Operában legyen. Ezután fotózás következett, majd az obligát puszi, melyet fiatal, csinos hölgyek mosolyogva osztanak az ősz hajú riporternek.
Harmath István (Chicago)
