Szalma, de nem szalmaláng

- Nem egészen - neveti el magát Dorotty -, édesapám színpadi show-kat szerkesztett, anyukám énekesnő, de a nagypapám, Szalma Sándor a kecskeméti színházban játszott. Én inkább állatorvos akartam lenni. Aztán16 éves koromban hirtelen rám tört a vágy a színpad iránt. Meg voltam győződve arról, hogy csakis engem várnak a világot jelentő deszkákon. Írtam egy színdarabot, amelyről ma nem lenne bátorságom ezt kijelenteni. Egy amatőr színjátszó csoport mutatta be, ahol egy profi rendező mellett társrendező lehettem, aki nagy hatással volt rám.

- Ez már Bécsben történt?

- Igen. Tizenöt évesen kerültem ki. Itt végeztem el a gimnáziumot, majd egy évet jártam a bécsi egyetem színháztudomány-olasz szakára. De túl száraznak találtam, ezért otthagytam, és jelentkeztem Frankfurt am Mainba, a Zene- és Színművészeti Főiskola rendező-szakára. 2000-ben diplomáztam, azóta "freiberufliche Regisseurin", azaz szabadfoglalkozású rendező vagyok.

- A frankfurti főiskolán egyedüli női hallgató volt?

- Hm Az egész évfolyam belőlem állt Fölöttem járt egy fiú, még eggyel feljebb pedig kettő. Összesen négyen voltunk. Kiszámoltam, fejenként 1,7 tanár jutott ránk. Éjjel-nappal dolgoztunk, egy perc szabadidőm se volt. Megtanultam, nem szabad egyoldalúnak lenni. "Kézimunkára", németül úgy mondják "handwerk"-re tanított a főiskola, nehogy valamiféle elvont gondolkozású ember legyek. A színház ma már nem abban a pozícióban van, hogy tanítson. Az az idő elmúlt. A közönség inkább tanul a tévéből, a hírekből. A közönség azt szeretné, ha mi csak szórakoztatnánk, de nekünk színházcsinálóknak ez picit kevés. Nekem a színház - tükör. Azt kell felmutatni, ami van. Az életet. Mosolyogva, kritikával. Vonzanak a szélsőségek. Orton Szajréja is a szélsőségek színdarabja.

- Változatosan. Lehet, hogy a jövő héten csöng a telefonom, s felkérnek egy munkára, de előfordult, hogy egy évig néma volt. A szerencsének óriási szerepe van. Engem már főiskolás évek alatt mélyvízbe dobtak. A giesseni Városi Színházban megrendezhettem a Perzsák című Aiszkhülosz-drámát, majd a Diszkó disznókat. Erre a bemutatóra több színigazgató, dramaturg és más színházi ember is eljött, ennek köszönhetően kaptam további felkéréseket Aachenbe, Nordhausenbe, majd Göttingenbe. - Vidám Színpad direktora is látta valamelyik korábbi rendezését?

- Nem. Egy ismerősöm segítségével kinyílt egy ajtó Bartók Juli igazgatóhelyettes szobájába. Megmutattam neki a Paul és Paula című német kortárs opera ősbemutatójáról készült DVD-felvétel egyik jelenetét, amelyet rendeztem. Aztán egyszer csak kaptam egy telefont. Meg kéne ismernem Puskás Tamást, vele kell beszélnem, majd ő eldönti, érdekes vagyok-e számukra, vagy sem. Az Orton-darabot elküldték nekem Göttingenbe, ahol dolgoztam, mit szólok hozzá. Elolvastam, és ezt követően találkoztam Puskás direktorral, aki úgy találta, hogy jó irányba gondolkozom. Egyik napról a másikra megszületett a döntés: rendezzem meg.

- Okozott-e gondot, hogy a szereposztást készen kapta, tehát a színészeket nem ismeri?

- Ez Németországban teljesen normális. A rendezőnek kötelessége megnézni egy-két előadást. Én is láttam itt több produkciót, de nem láttam mindenkit, ez az igazság. Ám egy nagyon érdekes dolgot tapasztaltam. Németországban hozzászoktam, hogy az igazgatók azt próbálják nekem elmesélni a színészekről, mire kell vigyáznom. Például az illető hisztis, rosszul reagál a kritikára, tehát könnyen konfliktusba keveredhet vele az ember. Itt viszont leült velem szemben egy igazgató, aki elmondta nekem, kik játszanak a darabban, és csak arról beszélt, hogy ki milyen jó. Ez engem annyira meglepett, és nagyon jó érzést keltett bennem. Mostanra kiderült, tényleg nagyon jó a csapatom.

- Azt a fegyvert, vagy eszközt használom, amire szükség van. Minden színész más. Az egyiknek egy pontosan megfogalmazott mondat, a másiknak a szituáció aprólékos elmondása a fontos. Minden eszközt felhasználok, megpróbálom nem rájuk borítani az elképzelésemet, mint egy vödör vizet. Nem huzigálom, ráncigálom őket.
Szeretem a dialógust a színésszel.

- Mitől korszerű ma Orton?

- A célratörés miatt, ami a darabban megjelenik. Olyan társadalomban élünk, ahol a cél elérése a mindenható. Hogy ez most pénz, autó, luxuscikk vagy hivatali karrier, teljesen mindegy. Uralkodóvá vált az igény, elérni mindent, gátlás és mindenfajta morális aggály nélkül, azonnal. Ez a mű a tettesek és a bűnök komédiája. Joe Orton dramaturgiailag nagyon okosan építette fel, hogy egy gaztett nem elég a cél eléréséhez, újabb és újabb bűncselekményre van szükség. A lejtőn nincs megállás.

- Komédiáról lévén szó, óhatatlanul rokonszenves bűnözőket láthatunk.

- Valóban. Mindig felbukkan valaki, aki megszerzi rokonszenvünket, akinek szurkolunk, de aztán kiderül róla, hogy nem érdemli meg. Egyébként senki nem antipatikus. Nem csúnya és gusztustalan emberek rohangálnak a színpadon. Ez egy társadalmi "bűnjáték". Rendkívül humoros, tele váratlan fordulatokkal, amely egy pillanatra nem engedi el a nézőt. Fekete koporshow. Nagyon morbid, mert túlmegy azon határon, amelyet mi morális határnak jelöltünk ki.

- 2000-ben diplomázott. Mi volt az eddigi legnagyobb dicséret, amelyben részesült?

- Nem színházi embertől kaptam. Egy építészmérnöktől. Megnézte két különböző előadásomat, majd azt mondta mosolyogva, Dorotty, múltkor elrontottad a szombatomat, most elrontottad az egész hétvégémet.

- Nekem viszont nem rontja el a kedvemet a kutyája, aki egyfolytában rámugrik és az arcomba nyal. Ki ő?

- Whisky a neve. Hét hónapos labrador. Mellém szegődött. S mert nem volt gazdája. magamhoz vettem. A páromnak szántam születésnapjára. Végül magamat ajándékoztam meg vele. Nagyon összenőttünk. Igazi színházi eb. Már jobban ismeri a Vidám Színpadot, mint én.

Fotó: a szerző

Képek a Szajré című előadásról