Szánalmas, szeretnivaló szerencsétlenek

Láttam a rémesen bamba és zombiarcú kékhajú lány szeméből előbbiek ellenére is, hogy menekül valahonnan.
Láttam a csak tutyi-mutyinak tűnő villanyszerelősrác tekintetében a vágyat arra, hogy megtalálja, amit keres. És a kiöregedett irodai alkalmazott arca is arról árulkodott, ki kell jutnia ebből a lehetetlen élethelyzetből és a még annál is lehetetlenebb, apróra szűkült kis országból. Nem beszélve azokról, arról sok ébren csavargóról és "langyos vízben" üldögélőről, akiknek már teljesen mindegy. Akik asszimilálódtak az éjszakával, azonosultak a számukra sorsszerű életlehetőségekkel.

És bár rettenetesen drámainak tűnhet mindez, egy csöppet sem ennyire tragikus a helyzet. Sőt. Mosolyogtató, hogy e szánalmas, magára hagyott lelkek megpróbálkoznak valami olyannal, ami nem sikerülhet.
A valóságban semmiképp sem. Ők azonban nem állnak két lábbal a földön. Ők már nagyon magasan járnak. És talán jobb is így. Mert lehet adni még esélyt magunknak akkor is, ha már egészen biztosan állíthatjuk, nincs esélyünk. Ők ezt teszik. És senki sem érti meg őket.
Bandit (László Péter), a villanyszerelőt hazaküldik a munkahelyi haverok pihenni, amikor egy hirtelen ötlettől és egy áramkimaradásból fakadó áramütéstől fogantatva esőtáncot (vagy mit) kezd járni a játékautómatáktól övezve.
Szerencsétlen Sándort (Gazsó György) pedig jól kirúgja feleannyi idős, idegesítően agyonszoláriumozott főnöke, amikor a már említett áramkimaradás miatt képtelen csődbe juttatni egy kedves ügyfelet.
Annát (Márkó Eszter), a szegény cigiáruslányt meg hiperfrusztrált, PR-gyanús, új generációs juppie főnöke (Bozsó Péter) zaklatja a büntetőpontrendszerrel, mert az este eddig eltelt részében még egy nyomorult doboz reklámcigarettát sem tudott elsózni. Ráadásul a pasija (Almási Sándor) is cefetül kész van, mert végre itt lenne az alkalom, hogy megmutassa, jobban tekeri a bakelitet, mint Sterbinszky (ami egyébként nem oly nehéz feladat), de ehhez zsé kell, méghozzá nem kevés. Bandi meg helyre akarja hozni egyszemélyes tini nindzsa teknőccsapatként a város áramproblémáját. Komolyabb konfliktusa támad az ügyeleti áramközpont lappangó skizofrén alkalmazottjaival, meg Vécsy bácsival, aki csórja az áramot lakótelepi biodzsungeléhez. Sándorról nem is beszélve, aki mikor útját az Adria felé veszi, kevéssé szerencsés módon összefut két rém mókás fakabáttal. Egyébként részemről ez a találkozás a film egyik csúcspontja humor szempontjából. Ahogy Kelemen József és Gothár Péter amolyan sztereotipikus, hajkitépős stílusban faggatja hősünket, hogy "áció? Káció? Vakáció?" vagy mi és egyébként is, meg hát semmiképp se hagyja ki a lehetőséget, hogy a szondába fújjon csöppet Szóval igen mulatságos. Mint ahogyan az is, amikor Anna enyhén szólva is szélsőségesen vidéki származású bátyja (Pindroch Csaba) egy spanglibuliba keveredik és azzal pörgeti rá az ifjakat a cuccra, hogy a Runaway traint üvölti hihetetlenül abszurd hangzásvilágban.

És ez még semmi. Tényleg. Mert nem a történet a lényeg. Nem az, hogy a végén összefutnak-e az egyébként tehetetlenül összecsomózódott szálak. Az nem izgat. Hanem a meglepő, humoros, szánalmat keltő és olykor megfoghatatlanul morbid karakterek.
A mantra mormolásával önbizalmat vágyó ügyeletes rendőrtiszt, a szlenget lökő graffitis srác, a világvégehangulatú, születésnapos vérvizsgáló orvos, az Andersenre pörgő milliomos haveri kör vagy az erőszakos tréningező, hiperventillációellenes környezetvédő. Mert olybá tűnik, vannak jó színészek, de legalábbis néhány rendkívüli esetben van egy rendező, aki tudja, kire milyen szerep illik és ez már elég. Máris jobban hangzanak a néha ügyetlen és épp ettől mulatságos dialógusok és a történet is sokkal jobb színben tűnik fel. Ámbátor ez tényleg nem lényeges. Miklauzič Bence egy szeretnivaló filmet készített, szeretnivaló figurákkal. Én szerettem.