Százötven perc színészet

Van ugye a valóság. Ami azért sokszor nem egyértelmű. Egy nő, aki színésznő. És itt már játszik is az örök dilemma. Hogy vajon kilépünk-e szerepünkből este tizenegykor, ha vége az előadásnak és miképpen hatnak ránk karakterünk érzelmei?
Pirandello Az vagyok, akit szeretsz című darabjával vendégszerepel Párizsban a torinói társulat, melynek főszereplője Camille. Aki igen furán viselkedik. Mi több, már-már idegesítően furán.
A tapsrendnél már az öltöző egyik sarkában gubbaszt és magában beszél. Barátja, a rendező és egyben társulatvezető Ugo sem érti meg. Aki egyébként gyakran tűnik el párizsi turnéjuk során. Mindketten titkolóznak.
Nem az a valóság, amit mutatnak. Semmi sem az, aminek látszik. Camillet régi szerelem fűzi a városhoz és mikor erőt vesz magán, ismét kapcsolatba is kerül "előző életével". Ugo pedig egy oly áhított, ám hivatalosan nem létező Goldoni kéziratra vadászik.

A szálak pedig, ahogy erre temérdek idejük is van, összegabalyodnak. Mindenki új, más vagy éppen réges-régi utakon jár, de nem biztos benne, hogy jó felé halad. Miközben Camille exszerelmével, Pierre-rel kerül ismét nagyon furcsa viszonyba, Ugot egy ifjú és hamvas diáklány, Dominique segíti a darabkeresésben. Aztán ott van még a lány féltestvére Arthur, aki Pierre jelenlegi szerelmét, Soniát fűzi. Tehát végül a láncszemek egymásba érnek, mert minden függ valamitől és minden kapcsolódik valamihez, hogy aztán egy nagy közös vég legyen.

Izgalmas és fáradhatatlan színészi alakítások színezik William Lubtchansky különös képeit. Jeanne Balibar Camilleként tehetetlen, esendő, de mégis kőkemény. Sergio Castellitto Ugoja nyájas és követelő. Pierre-ként Jacques Bonnaffé félelmesen beteg, tenyérbe mászó figura. Dominique naivnak tetsző, mégis erős akaratú, ahogyan Sonia sunyin kedveskedő.
És bár a vágások között temérdek levegővételnyi idő marad, mégsem válik fárasztóvá, üressé az alkotás. Mindig történik valami meglepő, valami kevéssé valóságos, hogy aztán egy profán csattanó váltsa fel a kétségességeket. Briliáns ötlet, ahogyan a Pirandello előadás egy-egy részletét újra és újra a valóságos történet összekötő elemeként látjuk, megmagyarázva vagy éppen összekuszálva azt.

Egy kicsit tényleg túl hosszú. De a lassan futó események vége annál meglepőbben mókás és kellemes értelemben véve röhejes.
És végre egy Rivette film, ami alatt nem éhezem meg és nem akadnak egyéb szükségleteim. Így a tőle megszokott minimum négy órás opuszok helyett most teljes fizikai nyugalomban, csupán agyamat pörgetve végigülhetem e röpke két és fél órás emberien esendő történetet.