| Vérvörös, idegesítően szabályos franciaágy, szögletesen szűrt fények. S négy tökéletesen különböző ember. Afféle végletek. Isten szolgája párjával, a könnyűvérű éjszakai pillangóval és a férfi-nő pár mintaképe: a menyasszony és a vőlegény. Az ágy négy sarkában ülnek, mintha a világ végein várnák, miként fűződik össze sorsuk.
És hosszú, szaggatott, majd egyre forrósodó ritmusú ide-oda vergődés után beteljesül a vágy. Mindenki célba ér. Legalábbis fizikai értelemben. Az ösztönök, lelkek és vívódó érzelmek harca azonban csak ekkor csap felszínre. Maga a mocskos fizikai érintkezés, a buja ölelkezés kényszerít. Puccinit, Verdit, Donizettit és Rossinit, a tisztaságot halljuk, mely akkor csendül, mikor a romlottság tetőfokára hág. Majd mindezt malacröfögés, böfögés, sárban hempergőzés zaja váltja fel. Az ellentét ellentettjeként, ahogyan a kibontakozó ölelések a mögöttes tartalmat kezdik keresni mohón. |
 |
| A látvány és az előadásban is táncoló Balázs Mari rendezői elképzelései néha egészen pontosan találnak, olykor valódi érzelmeket rajzolnak meg. Máskor viszont kuszán vergődő szenvedéssé központosul a koncepció. A társulat közös munkával elkészített koreográfiája azonban már-már elkápráztató, melyet a táncosok kiváló technikával adnak elő. Tóth Marianna ténfergően nőies, izzó szemű nőalakja tapinthatóan igazi, mint ahogyan Gergye Krisztián arcára is kiül végletesen pontos mozdulatai aláfestéseként a vívódó, ám magában teljesen biztosnak tűnő vőlegény minden gondolata. Tóth Imre és Balázs Mari is biztos technikával adja a papot és a menyasszonyt. Kétségtelen, hogy mind Eros, a szerelem, mind pedig Thanatos, a halál istene többször képviselteti magát az előadásban, de sajnos végül még sincs végeredmény. Nem tudom, mire fut ki az örök harc e négy megtestesült személyiség lelkében. Kár, hogy nem talált válaszra e négy kiváló táncos, mellyel méltóképpen zárta volna le e szerelmi haláltusát. |
