Réti Anna
Réti Anna volt az első, akinek ?Lélek pulóver nélkül? című darabja 2005-ben besöpörte a legjobb szóló díját a Szóló-Duó Táncfesztiválon, és 2006-ban Stuttgardban első helyezett táncos, második helyezett koreográfus, valamint közönségdíjas lett. Őt követte Nagy Csilla ?Monománia? című alkotása, melyet ugyancsak saját maga adott elő, ez esetben viszont párral: Hámor Józseffel. A darab ugyanis férfi és nő kapcsolatát boncolgatja: vajon sikerül-e, törekszünk-e egyáltalán a másik felé fordulni, vagy az önmagunkba zártságból igazából nem jutunk ki? A darab így a megértés problémájával is foglalkozik: ha az elképzelt lényhez beszélünk, a mi szemszögünkből (hisz hogyan máshogy?) próbálunk kommunikálni vele, talán csak azt hisszük, hogy közel vagyunk hozzá, de önmagunk körül forgunk. Nagy Csilla koreográfiájában a szereplők jelképes tárggyal: egy lámpával helyettesítik a társukat. A zenét ennél találóbban nem lehetett volna megválasztani (vajon ez inspirálta a témát?): Miguel Bose 2046-ja.
Hámor József
Umniakov Nina volt a harmadik koreográfus, aki pedig komolyzenére táncolt: Bachra. Umniakov Nina sokmindenkivel táncolt már együtt, aki akár az eddigi két napról is ismerős lehet: Réti Annával, Bakó Tamással, Szabó Csongorral, Pataky Klárival, stb. Ebben a darabban szólóként láthattuk, és meg kell állapítanunk, tökéletesen uralja a színpadot egyedül. Közönségével pillanatok alatt közvetlen kapcsolatot alakított ki. Élt a szemkontaktussal, és pozitív arcmimikáján át nem csak a testével üzent a nézőknek, hanem némán kommunikált az arcával is.
Nina darabja úgy kezdődött, mint egy csábtánc. Kacérkodott a közönséggel és játékosan az orránál fogva vezette őket. ?Mi lehetek?? ? kérdezte az arca, és különféle állatmozgásokat imitált. Pillangó? Mókus? Madár? Szöcske? Karja könyökben élesen megtörik,lehajol, leguggol, repked? végül kitesz egy papírt, melyre tollal ez van írva: Hangya. Szólójával rendkívül széles skálát jár be. Bemutatja az emberi lélek állatokéhoz hasonló vágyait, de olyan magától értetődően, olyan kedvesen, amilyen harmóniát pontosan Bach zenéje is képvisel. A természetünk játszó hajlamát, utánzó, szerepjátszó kedvét táncolja el, ezért is építkezik műve sok helyütt a pantomimra. A darab végén karjának adó-elvevő mozdulata megint más síkra emeli a történetet: visszatér valamelyest a kezdeti csábtánchoz, tánca talán értelmezhető úgy, hogy itt a szexualitásról beszél.
Umniakov Nina
Pataky Klári Bolero-ra komponált darabja zárta este 10 körül a koreográfusok bemutatóját. Pataky Klári többször nyúlt már súlyos témához, készített koreográfiát például az Egy katona történetéhez. A Bolero társadalmi szempontból nézve a tömeg kialakulását írja le, ugyanakkor konkrétan nézve egyszerűen egy utat jár be, a sötéttől, a titoktól a nagyságig, kiterebélyesedésig. Öt táncos adta elő a darabot: Nagy Csilla, Réti Anna, Szabó Csongor, Kántor Katalin, Domonkos Flóra és Katonka Zoltán.
Külön kiemelném Szabó Csongort, aki elválaszthatatlanul együtt élt a zenével, minden pórusával jelen volt a darabban.
Az öt táncos felállása egyenletes távolságra indult egymástól, s ide mindig visszatértek. Kezdett Nagy Csilla elsőként, minimalista mozgással, a kézfej rezegtetésével. Az árnyjátékszerű lassú történésektől a többiek egyesével való bevonásán keresztül gyorsult be a darab. Párhuzamos táncokkal, hármas-hármas szimmetrikus osztásban való tánccal és ötükre komponált talajgördülésekkel teljesen bejárták a teret és kialakítottak egy belső viszonyrendszert is maguk között. Ezt fokozta a darab végén szereplő kontakttánc rész. Ez a Bolero kettősséget mutatott: a végére bizonyos elemekben a táncosok bábuk mozgását adták vissza, vagyis tömegként önműködő lényekké alakultak, ugyanakkor a záróképben a közönséggel való szembenézés visszaadta a felelősségüket, jelezte önmagukra ébredésüket.
Eitetsu Fu-Un no Kai
Hogy mennyire nehéz egy ilyen darab hatása alól kivonni magunkat, azt talán tudták a szervezők, és nem véletlenül következett valami abszolút más: az Eitetsu Fu-Un no Kai nevű japán dobegyüttes ezután.
A hagyományos japán dobkoncerteknek mára kialakult közönsége van Magyarországon. Kezdetben, a ?90-es évek közepén egy-egy japán nap alkalmából érkeztek hozzánk a ?wa-daiko" (hagyományos japán dob) művelői, és már akkor is nagy figyelmet keltettek. Azóta különböző csoportok (1996-Chokai csoport, 2005, 2006-Za Ondekoza csoport) tartottak bemutatókat, többnyire tradicionális viseletben, az ottani ünnepek hangulatát idézve.
Ilyen ünnep például a Nebuta nevű felvonulás, amit épp augusztus elején szoktak megrendezni. Ekkor állványon guruló hatalmas, harminc méteres papírfigurákkal járják a várost. A figurákat belülről világítják meg, és emberek tolják; ezt kíséri a dob aláfestés. A kizárólag dobokat használó együttesek mellett más csoportok több hagyományos japán hangszert is alkalmaznak.
Eitetsu Fu-Un no Kai
A Szigeten mi most csak a dobokkal találkozhattunk. Három alapvető dobtípus a jellegzetes: a legnagyobb (91 centis átmérő felett) az Odaiko, ennél kisebb, ám ugyanolyan látványos a vasgyűrűkkel tartott, feszes bőrbevonatú Shine-daiko. Jó tudni, hogy a dob hangerőssége a szerint változik, hogy mennyire feszes rajta a bőrfedés: minél feszesebb, annál erősebb a hang. A legkisebb dobfajtájuk az Oke-daiko; ez cédrusfából készült donga alakú dob, és anyaga miatt roppant értékes.
A Taiko-dobolás különlegessége európai szemmel a ritmus és látvány egységében rejlik. A dobolásba beleviszik a keleti harcművészet jellegzetes mozgáselemeit, és feltétlenül kifejeznek vele vallásos tartalmat is. Japán a Taiko-dobolás megismertetését és terjesztését éppúgy fontosnak tekinti, mint a japán kultúra más elemeit, ezért dobcsoportjaik ittléteik alkalmával többször felkerestek hazai középiskolákat, ahol bemutatókat és ingyenes doboktatást tartottak. Akit esetleg bővebben érdekel a téma, annak ajánlom a Japán alapítvány havonta megjelenő hírlevelét, ahol sok cikket találhat róla.
szerző: Csoma Orsolya
fotó: Nehéz Andrea
