Színész el

Amint telik-múlik az idő, mind kevésbé rajongok a színházért. Nem gondolom, hogy rohamosan csökkenő érdeklődésem egyetlen oka a kínálat nívója, megkockáztatom, hogy ma a színház éppoly érdekes - vagy éppannyira kevéssé az -, mint negyven évvel ezelőtt volt, csak hát a Néző, az a fránya Néző, magam-magam, negyven évvel ezelőtt még kisfú volt, aki ugyan csak nagyon kevés színházat ismert, vagyis ritkán vitték el oda, és ha mégis, akkor sem a színházra figyelt, hanem a színészre, mindig csak a színészekre, arra, hogy csinálják.
Hogy ha ők, az elsők mutatják meg. Mielőtt továbbhaladnék e máris botrányos gondolatmenetben, közbevetem: hál#8217; istennek semmi jelentősége nincs, hogy a mai színházi produkciók kilencvenkilenc százaléka úntat. (Kérem a szerkesztő urat: az úntat szó első betűjéről az ékezetet semmiképpen ne vegye le. Ennyire únom a mai előadások túlnyomó többségét, és nem csak Magyarországon, egyébként.) Azért sem túl érdekes ez, mert - nem tudom, hol olvastam már, de igaz, nem győzöm magamnak mondogatni, hogy - mi, nézők, azokat a színészeket érezzük a legnagyobbaknak, azok hatnak ránk ma is erőteljesen, felejthetetlen élményt csak azok jelentenek, akik a színház varázslatával életünk elején ajándékoztak meg bennünket. Ilyen színészekre emlékezem.
Az elsőkre, a rejtélyesekre, a máig izgatókra.
Elöljáróban azonban még azt is elárulom, hogy többségüket először nem is színpadon láttam, csak egy korabeli, új magyar filmben, vagy arádióban hallottam, netán a televízió képernyőjén, ilyen-olyan kabaréműsorban bámultam rájuk, mint borjú az új kapura.

Iszonyúan hasonlít a nagyapámra.
Biztosan másnak más jutna róla eszébe, de nekem arcának szomorúsága, mindjárt a megvert tekintete ködlik fel. Az volt a kisfiúi benyomásom, hogy ő nem is színész. Sajnáltam őt, amiért színházban kell játszania. Nagyon magas, kevéske ősz haja libben az égen. Nagy lábú. Nagy fülű. Salamon Béla legyező-fülei. Mint egy elefántnak. Mintha egy igazi elefánt átváltozott volna esetlen kabarészínésszé.
Nagy az orra is.
Kínosan érzem magam, mikor valahol, még pici gyerekként kezembe akad egy könyv, amit Salamon Béla írt saját magáról, mint megtudom, csak azért, mert a zsidóüldözések kezdetén leparancsolták a színpadról, és hogy legyen mit ennie, azért írta ezt a fényképekkel illusztrált, szánalmasan jókedvű könyvet, amiben a focistákról is szó van, az MTK-ról, meg az ő csupa tréfa életéről; umberúfen vicces könyv, mondták a szüleim. Ezt ő, kisfiam, a saját kezével is árulta, hogy fel ne kopjon az álla a hitlerájban. Üzletről üzletre járt a könyveivel, mint a nagypapa most a nájlonharisnyával.
Na, szegény, gondoltam, hát ezt rögtön érezni rajta.
Az elefántok rongyos fülei, meg a Salamon Béla lapát füle, és a Salamon Béla elsárgult könyvének rongyos, felpöndörödött sarka, az én kisfiúi képzeletemben ugyanaz a probléma volt.
Nagyapám is zsidó.
Salamon Béla ráadásul nem is titkolja, hogy MTK-drukker.
Libás. Egyenesen hivalkodik vele.
Örökrangadók alkalmával sietnek is megkérdezni tőle az Esti Hírlapban: - Béla bácsi, kérem, mi lesz az eredmény?
- Bízom az aranylábú gyerekekben, nem tagadom, kimondom kerekperec: igazságos döntetlent várok!
Nagyapám nem drukkol már senkinek.
Azt játssza, hogy totál hülye.
Én ezen már sokat gondolkoztam. Rossz színész vagy jó színész? Mármint a Salamon. Bejön, lógatja a karját az oldala mellett, evezve jár, mint a Maci Laci, nyilvánvaló, hogy mindenki az ő kárára viccel. A régi polgári világot képviseli. A betiltott variációt. Vén reakciós, már Hitlernek se kellett, de Rákosi csak legyintett: - Hagyjátok! Már csak percei vannak
De a Salamon makacs.
Ha ő egyszer bejön valahová és kinyitja a száját, akkor még mindig él. 50-es lába van, eltaposhatatlan. Minden megszólalása rossz. Nem az benne a szörnyű, hogy énekelve beszél, hanem az, hogy készakarva hangsúlyoz hibásan. Olyan jeleneteket írat magának, hogy neki mindegyikben legyen egy bemondása, egy rossz mondat, amit szerinte minden helyzetben lehet alkalmazni, ez az apámra is jellemző, hónapokig ugyanazt a rossz mondatot ismétli: most honnan vegyek, szüljek vagy izzadjak? szóval és tetűvel, kis kartársak, az aranhuezi szép napoknak vége, de a Salamon Béla oly gépiesen kántálja a vicceit, ahogy az erőszakosan betlehemező, becsöngető koldusok, nem is titkolja, hogy betanult szöveget mond, nem éli át, mint a színészek, mohón lesi a partnere ajkát, lehet, attól fél, hogy nem jut eszébe a következő mondat, szenilis, mint a nagyapám, csupán játssza a magabiztosat, már mindentől retteg, összefolyik neki.
Kisfiúként én nem tudok nevetni rajta.
A közönségre is kibámul jelenet közben, hogy nézze, tetszik-e ott a bohóckodása, megelégedett pofát vág, ha tetszik, na kérem, bezabálták Mondani szokás, mint a gyerekek. Látomásosan ártatlan, bohózati figurájának valószínűleg része volt a kispolgári reakció elleni kíméletlen harc lassankénti csitulásában, abban, hogy ne legyen bűn szivarra gyújtani, csokornyakkendőt kötni, egyszóval régi vágású vénembernek, mit köntörfalazok, öreg zsidónak lenni az #8217;50-es, #8217;60-as évek Magyarországán.
Egy ország nagypapájaként halt meg.