Színház(ak) a piacon

A SZÍNHÁZ szerepe a magyar társadalomban, megszületésétől kezdve, a nemzeti nyelv ápolását és a nemzeti függetlenség kivívását tűztett a zászlóra. A mindenkori elnyomó hatalommal szembeni egyik szervező erő a magyar szó, a magyar színház. A színpadon, ha nem is mindig szóban, de játékban megjelentek olyan közösséget szervező gondolatok, amelyeket tiltott a hatalom. Emlékezzünk csak a rendszerváltást megelőző időszak - hogy csak a legkirívóbbat említsem - Sütő András politikai tüntetés számba menő előadásaira a Nemzeti Színházban a '80-as években. Ennek megfelelően a színházi szakma a társadalomban megbecsült egzisztenciának számított. Ez a méltán kivívott rang a teljesítményen túl, köszönhető volt a háborút követő nagy színházművész generációnak: Major Tamás, Gellért Endre, Várkonyi Zoltán, Gobbi Hilda, Básti Lajos és sokan mások jól szót értettek a nagy-politikával, amelynek fontos volt, hogy a népszerű művészeknek ne legyen személyes okuk panaszra, így kivételezett helyzetben volt a szakma.
A rendszerváltás ezt teljesen megváltoztatta. Már nem volt fontos a politikának, még eleinte a népszerű művészek arcát a választási plakátokon használták, aztán már azt sem. Nem lévén megszálló hatalom a függetlenségért vívott "harc" is oka-fogyottá vált.

A rendszerváltást követően hosszú időre gyakorlatilag megszűnt a filmgyártás, a televízióban nem készülnek tv-játékok, a rádióban hangjátékok, és bár a színházi struktúra nem omlott össze, de a benne dolgozók kényszer-vállalkozókká váltak. A társ intézményeknél elszenvedett bevétel kiesés következtében egzisztenciális helyzetük -a korábbi kivételezett állapothoz képest különösen- egyre nehezebb: az inga kileng az ellenkező irányba.

Színházi törvényre van szükség, hogy a megőrzendő megmaradjon, és hogy végre a színházakban dolgozók megfelelő törvényi környezetben dolgozhassanak. Évtizedek óta közkeletű szólás a szakmában: "ha betartanánk a ránk vonatkozó szabályokat, egy színházban sem menne föl a függöny".
Nézem Jordán Tamást a tv egyik reggeli adásában, ahogy arról beszél, hogy szakmai összefogásra van szükség (igaza van), Ő fölmegy a barikádra (ez is divatos most), de ki van a másik oldalon? Nézzünk szembe a tényekkel: a barikád másik oldalán a PÉNZ van, amelyből - mondják az igazgatók - kevés van.
Márpedig bármennyire is panaszkodnak az igazgatók, a számok azt mutatják, a szükséges pénz "benne van a rendszerben!" Az elosztás módjáról kellene megegyezésre jutni! Ha az élet számos területén változásokra van - és van! - szükség akkor tudomásul kell venni, hogy a színházi szakmának is alkalmazkodni kell az adottságokhoz. Tudom, sokan nem örülnek neki, de ki kell mondani, hogy a mai helyzet az összefogásra és megújulásra képtelen szakmai szervezeteknek róható fel. Jól ismert az Állami Operaházban kialakult helyzet, miért gondoljuk, hogy máshol - tisztelet a számos kivételnek - másként mennek a dolgok, legfeljebb más nagyságrendben.

Árú-e a kultúra?

Emlékezzünk, milyen élénk vita folyt az ÉS hasábjain erről pár évtizede. Lássuk be - és a könyvszakma mostani felfutása jó példa erre - a PIACON kell helyt állni. Az természetes, hogy a színház nem lehet meg támogatás nélkül, de tudomásul kell venni, hogy az Állam (vagyis az adóforintjaink) csak olyan és annyi színházat tud fenntartani, amelyek ésszerű működtetés mellett gazdaságosan is működnek.
Az üres színház nem színház! Szól az évszázados ítélet, és most nem arról beszélek, amely azért üres, mert nem vett jegyet a közönség - ma Magyarországon több mint négy millió jegyet vásárolnak évente -, hanem arról, amelyikben azért nincs előadás, mert:
Építik valamely darab díszletét,
Bontják valamely darab díszletét,
Próbálnak a következő bemutatóra, stb.
Ha azt mondjuk, és joggal mondjuk, hogy megőrzendő a társulati, repertoár színházi rendszer, akkor ez azt is jelenti, hogy a színházigazgatónak kötelessége gondoskodni arról, hogy olyan díszlettervek készüljenek, amelyek a folyamatos működést lehetővé teszik. Számos színházban - még olyanban is, amely minden technikai adottsággal rendelkezik -, egy napig nem lehet játszani a játéktér kialakítása, majd annak bontása miatt. Így "többe kerül a leves, mint a hús"!

Nem kétséges, a Nemzeti Színház, az Operaház, a Bábszínház(ak) és a gyerekeknek szoló színháznak állami támogatást kell, kapni. Az is nyilvánvaló, hogy az un. "művész színház" is, DE mennyien legyenek?, kell ennyi? - megérdemli ennyi? -, hogy annak nevezzék őket???
Tudomásul kell vennünk - ha tetszik, ha nem -, a színházak többsége szórakoztató-ipari tevékenységet folytat. És ha így van, akkor olyan helyzetet kell létrehozni - a szakmának -, hogy a PIACON mérettessék meg!

A számítások szerint a színházi szakmának a megfelelő működtetéséhez szükséges pénz a rendelkezésére áll most is - az elosztáson kell változtatni!
Íme egy lehetséges elképzelés:

Színház a piacon

Budapesten a színházak többségének, - ahol ezt a fizetőképes kereslet megengedi - piacon volna a helye. Shakespeare, Moliere ott jeleskedett, Csehov, Ibsen, Shaw ott lettek naggyá, Molnár, Szomory, Bródy és mind a híres amerikaiak ott kovácsolták sikereiket. Továbbá, ma Magyarországon, piacon van már a könyv, az újság, az elektronikus média jelentős része, és ha élvezi is az állam támogatását, a filmgyártás is vállalkozásokban működik.
Miért más a színház?
Hazánkban szabadon forr a politikai élet, - reméljük, lassan kiforrja magát,- a színházakkal szemben támasztott igény túlnyomórészt szórakoztató jellegű. Ezt a repertoárok is igazolják. A színházak többségének tehát piacon a helye.
Ma alapvetően mégis állami támogatásból tartják fenn magukat, amelynek azonnali és teljes megvonása komoly károkat okozna. Hazánkban évente megközelítőleg 1.2 millió polgár 4,5 millió színházjegyet vesz. Az ő fizetésük, globális okokból és kelet-európai történetünk szerint annyi amennyi. A támogatások megvonása, a működés teljes racionalizálása mellett is a jegyek árának megduplázását eredményezné, ami a színházi élet ideiglenes összeomlásához vezetne. Komoly veszélybe kerülne a társulati -repertoár rendszer, sok színház bezárni kényszerülne, megszűnne a folytonosság. Sok minden tönkremenne, amit, újjáépíteni sokkal nehezebb, mint megóvni.

Ugyanakkor a jelenlegi támogatási rendszer korszerűtlen, elvtelen és igazságtalan.Például ha valaki egy musicalt néz meg, az Operettben 5000, míg a Madáchban 2400 forint támogatást kap. Ha vígjátékot néz, a Radnótiban 6400, a József Attilában 2900, míg a Vidám Színpadon 1400 forint támogatást kap jegyéhez az adóforintokból. Vajon miért? Szándéka ez a tulajdonosnak?
Egyáltalán, kit támogat az állam, amikor a színházakat támogatja? A színház-művészeket, a színházi dolgozókat, a színházi szakmát általában vagy a nézőt? Ha a Nézőt, akkor csak a Néző által szabadon megválasztott színházi székre tett egyenlő mértékű adóforinttal támogathatná. Ilyen alapon, a rendszer végre korszerűvé, racionálissá, és igazságossá válna.
Mi bizonyítja, hogy a finanszírozás mai gyakorlata pazarló? A gombamód szaporodó színházi vállalkozások életképességén túl az, hogy azonos profilú és azonos minőségű előadásokat kínáló intézmények közül az egyik a másiknak juttatott támogatás feléből is jól működik. A nyilvánvaló pazarlás sok esetben szociális megfontolásokból, gazdaságtalan működésből, téves, nem az intézmény adottságaiból kiinduló célkitűzésekből ered. Elsősorban azonban egy fontos alapelv semmibevételéből:
Az előadás színházi áru. Hangsúlyozom Shakespeare darabjai is azok voltak, vagy Puccini remekei is a maguk idején. Bevételeinek fedeznie kell a kiadásokat és a haszonnak egy éven belül meg kell térítenie a bekerülési költségeket. Ahol ezt betartják, ott a színház gazdaságosan működik. A támogatás átalakítása erre mindenkit rászorítana.

Mi legyen a támogatás mértéke? A következő táblázat erre igyekszik választ adni. Abból indulok ki, hogy a színházak piaci alapon októbertől május végéig, tehát nyolc hónap alatt, havi 25 estével számolva 200 előadást tudnak kitűzni.- Ilyenek a magyar színházbajárási szokások. Kapacitás alatt pedig nagyszínházi és stúdió székeiket együtt értem. Nem tekintettem, hogy a stúdió színházak kevesebbet játszanak, vagy nem 100%-os a nézőterek kihasználtsága. Jobb ezzel azonnal így számolni, máskülönben tág tere nyílna a folyamatos kozmetikázásnak. 2500 forint az az átlag-jegyár, amit ma egyfelől valóban megfizetnek a nézők egy jegyért, valamint a budapesti nagyszínházak, a Víg, a Madách, a József Attila, ma is megközelítőleg ilyen állami (fővárosi) támogatás mellet működnek. Tehát mondjuk, az állam 2500 forintot adna minden székre évente 200-szor.

A táblázat értelmezésekor legfontosabb annak tudatosítása, hogy az csupán számokkal, önkényesen kiválasztott értékekkel operál. Az élet megragadására egyéb megfontolások nélkül alkalmatlan. Ugyanakkor kitűnik belőle a következő:
- Ilyen támogatás mellett is kiválóan működnek nagyszínházak. Ilyen a Víg, a Madách az Örkénnyel együtt, a József Attila, sőt fele ekkora támogatásból is, a Vidám Színpad.
-A gyerekszínházi működés -joggal- más megítélést követel.
-A művészet-támogatást kivételként, és rugalmasan kivételként kellene kezelni - nem hitbizományként. Kapjon többet az arra érdemes, de ez a státus legyen kitüntetés, és lehessen elveszteni. Ne mossuk egybe az általános gyakorlattal. Itt jegyezem meg, hogy a Madách kebelében működő, magát művész színháznak tekintő Örkény például sikeresen működik.
- Bizonyos színházak feltűnő túlfinanszírozottsága gazdaságtalan, sok esetben nem az intézmény lehetőségeit figyelembe vevő működést takar. Legyen komoly felelősséggel meghozott kulturális kormányzati döntés, ha azokat továbbra is így kívánják támogatni, miközben vannak sokkal kecsegtetőbb alternatívák is.
- Ha egy színház azért kap többet, mert a tőle elvárt működés, pl. zenekar, balettkar fenntartását teszi szükségessé, akkor csak az ahhoz valóban szükséges összeggel kapjon többet.
- Végül, de nem utolsósorban, ha ez lenne a támogatás rendszere, és a jelenleg magasabb támogatással bírók közül senki se kapna kevesebbet 200 millió forintnál, a rendszerben akkor is 1,8 milliárdos forrás maradna. Miközben az alacsonynak tűnő támogatás biztosítaná minden színházépület színházi célú fenntarthatóságát, helyes célok követésére, racionális, gazdaságos működésre szorítana. Hirtelen arca lenne a színházaknak. Ugyanakkor a felszabaduló összegből igazi kulturális politikát folytathatna a fenntartó. Jutna épületek felújítására, művészettámogatásra, világszínházi érdekességek vendégül látására. Ma mindhárom téren rosszul állunk.

A kivételezett intézmények körét minél szűkebbre fogva, támogatásukat úgy kell meghatározni, hogy az szabad mozgást biztosítson nekik és emelje ki őket a piaci verseny viharából.

Az új rendszer óvná a jelenlegi társulati és repertoár rendszer értékeit, ugyanakkor a szűken mért finanszírozás által keltett verseny mindenkit rákényszerítene a racionális, gazdaságos működésre, feljavítaná az épületállományt, színesítené a kínálatot, javítaná a minőséget és maradna még a kísérletező színházművészetnek is. Bevezetésével egy időben az állam 5 év moratóriumot hirdetne. Ez idő alatt mindenkinek reálértéken biztosítaná az adott támogatás szintjét. Utána a versenyben megerősödve, feljavult épületekben, karcsú működéssel mindenki felkészülne a nagy lépésre, hogy Budapesten az azt követő 10 évben, a fenntartó évi 10 %-kal csökkentve az állami támogatást, legtöbb színházát piacra küldené.

Végül - az épületek tulajdonjoga maradna önkormányzati tulajdonban, vagy magántulajdonba kerülne,- Budapesten a kor követelménye és államháztartásunk állapota szerint a színházak zöme végre ismét a piacon működne.