Balogh Robert: Kép az emberben (Keserű Ilona-interjú)

   
   - Azt kérdezi, hogy most mi foglalkoztat, min dolgozok? Nehéz válaszolni. Én egy festő vagyok. Csinálom a magam dolgát. Beszélhetek egyfajta dologról, de az ember 25, vagy 30 felé figyel egyszerre. Nem is tudom, nem is akarom megállapítani a fontossági sorrendet. Az ember gondolati működése nem ellenőrzött folyamat - legalábbis az enyém nem. Nem is akarom, hogy az legyen. Se nem irányított, se nem valami fajta logikai rendszernek alávetett módon. Biztos, hogy minden képzőművész másképpen gondolkodik, de erről nem tudok pontokba szedve beszámolni. Tudok beszélni egyfajta problémáról, de a festő tevékenységének nagy részét nem lehet szavakban megfogalmazni, azért festek, és nem írok. Ez közhely, de attól tartok, minél jobban belebocsátkoznánk a részletekbe, annál több közhely kerülne elő. Ezeknek a problémáknak nincsen nyelvi megoldása, a szóbeli megfogalmazásukra nincsen mód, mert csak azok a konvencionális lehetőségek adottak, amelyeket az emberek egymás között használnak, bár voltaképpen nem jelentenek semmit.
   Sok gondom akad az egyetemi hallgatókkal való beszélgetéseknél. Nehéz megtalálni bizonyos kifejezések olyan értelmezését, hogy mindannyian értsük, mit is akar mondani a másik. Lehet, hogy mondok egy szépen felépített gondolati alakzatot, de már akkor, amikor megfogalmazom, már akkor sem azt fejezi ki, amit valójában ki kellene, hogy fejezzen. Valószínű, hogy most is egészen másra gondol az olvasó, mint amit eredendően szándékomban volt mondani. Ez nemcsak a szóbeli közlésre áll így. Az egész festészet hasonló problémákkal küzd. Lehetőség rejlik a festészetben arra, hogy a mű közölje önmagát, ez a lehetséges mozzanat, mindig fölmerül, ha a festészetről, mint emberek közötti kommunikációról beszélünk. Amit ember hoz létre, és amit emberek valami módon használnak is. De, hogy a festő szeretné, hogy a néző megértse, mit akar közölni a képpel? Maga a festő sem tudja pontosan, hogy amit létrehozott, az micsoda. Részben az, amit szándéka szerint alkotott, de az egész, nagy valószínűséggel, amikor szuverén művé válik, amikor létrejön, akkor csak részben valósítja meg a festő eredeti szándékát. Biztosan nem közvetíti például azokat a gondolatokat, amelyeket a festő a munkafolyamat közben elgondolt. Máris egy olyan labirintusban vagyunk, amiben nem lehet eligazodni. Akkor miért is beszélünk erről? Azért hoztam szóba, mert egy beszélgetés alakalmával az az első kérdés, hogy egyáltalán meg lehet-e fogalmazni valamit ezekről a területekről. Léteznek-e olyan egyezményes beszédfordulatok, amelyek pontosan rögzíteni és közvetíteni tudnak számunkra gondolatokat, például a művészeti alkotás mibenlétéről, vagy a vele kapcsolatos folyamatokról. Hogy a nyelv közvetíteni tudjon bármit, olyan módon, hogy az, ha nem is egyértelmű, de megközelíthető annak a számára, aki hallgatja, vagy olvassa ezt a beszélgetést.
   Az utolsó évtizedben sokat foglalkoztattak a harminc-harmincöt évvel ezelőtti konkrét felvetéseim, amiket rajzok, vagy festmények formájában tettem. Találok jó néhány olyan munkát, amely lényegében ma is érvényesnek tűnik. Előfordul, hogy előveszek több évtizeddel ezelőtt készült képet, és rendkívül frissnek érzem. Mintha ma vagy tegnap festettem volna Bizonyos értelemben befejezetlennek tűnnek, meg nem oldottnak egyes régi munkáim. Az, amit elkezdtem velük, mai is érvényes képzőművészeti probléma. Ha ezekből a felvetésekből ma képet festek, természetesen más lesz a végeredmény, mint amit harminc-harmincöt évvel ezelőtt csináltam. Ezeknek a régi műveknek egy része azért tűnik befejezetlennek, vagy meg nem valósultnak, mert nem kis rajz formátumot igényelt volna, hanem nagy festményt, vagy nagy méretű és különböző variációkon átívelő kifejtését egyfajta festészeti problémának, amit akkor valamiért nem tudtam véghez vinni. Vagy nem volt pénzem anyagra, vagy nem volt akkora műtermem, ahol nagy méretben festhettem volna. Vagy hiányzott az értékelő szellemi közeg. Vagy egyszerűen másfelé kanyarodott az érdeklődésem. A 35 éves korom körüli évek nagyon gazdag korszakot jelentenek az életemben - rendkívül sok minden merült fel bennem, ezek nagy része kifejezést is nyert vagy érvényes formában, vagy mint valaminek az első jelzése. Volt, amit kifejtettem képsorozatok formájában, mások abbamaradtak, tudtam, hogy léteznek, de nem foglalkoztam velük tovább.
   
   
   - Ahogy én dolgozom, az több irányban kanyargó, semmiképpen nem egyenes vonalú és lineáris időszakaszokból álló tevékenység. Sokszor visszatérek korábbi problémáimhoz. Újabb változatokat készítek, olyan elképzeléseimről, amelyek már egyszer megvalósultak. Ezek mind egymástól független képek, de ugyanakkor mégis valahogy összefüggenek.
   A pályakezdésem a 60-as évek elejétől datálható - a Képzőművészeti Főiskolát 1958-ban fejeztem be. Az első években nagyon sokféle iránnyal próbálkoztam. Meglévő festészeti eljárásokat akartam a magamévá tenni, egyben kipróbálni, hogy ez-e az, amit én tulajdonképpen akarok. Ez természetes folyamat, szinte minden fiatal művésznél lejátszódik. Erre mondhatják a külső szemlélők, hogy ez erre hasonlít, a másik kép egy másik festészeti irányzatra - ez így természetes, e nélkül nem történhet meg, hogy az ember a saját helyét és tennivalóját meglelje. A fiatal művészeknél az egyik legfontosabb probléma, amit el kell, hogy érjenek, hogy rájöjjenek: ők maguk kicsodák. Saját személyiségük körüljárhatóvá tétele nagy fontossággal bír, elsősorban saját maguk számára. Ez azért nehéz, mert bár legyen az embereknek általában hatalmas éntudata, mégis mindenki, aki művészettel foglalkozik még inkább túlnövesztett énnel rendelkezik, már fiatal korában is - ez is természetes. A túlméretezett én azt is megnehezíti, hogy az ember ezt a saját valamit - amit adottságnak hívunk-, amivel csak ő rendelkezik, ezt meg tudja ragadni. El tudja választani a szakmán belül, de rajta kívül létező művészi alkatoktól, más személyiségektől. Azért is nehezebb ez, mert az emberre fiatalon sokkal nagyobb hatással vannak a rajta kívül létező, másik -kortárs, vagy már nem élő- művészek, akár csak műveiken, akár személyes kapcsolatokon keresztül. Az ember annyira a hatása alatt tud lenni egy mesternek, akit annak tart, aki számára fontos, hogy vele szemben borzasztó nehéz önmagát meghatároznia. Ez nehéz feladat egy fiatalember számára. Mindenkivel és mindennel szemben, nem megtagadva, de mindenkitől elhatárolva magát, meg tudja fogalmazni, hogy ő maga kicsoda! Ha ez nem jön létre, akkor nem jön létre a szakmai lábra állás, hogy elinduljon a saját dolgaival, hogy meg tudjon jelenni olyan munkákkal, amelyeket csak ő hozhatott létre. Itt kezdődik az, hogy valaki művésszé válik. Nekem döntő segítséget adott ehhez egyéves Római létem 1963-ban.
   
   
    - Egy tíz évvel ezelőtti beszélgetéssel szembesültem minap, azt mondtam ott, hogy amit egész életemben csináltam, az a rendelkezésemre áll. Hivatkoztam a computer hasonlatra is- ezekbe az elektronikus gépekbe elképzelhetetlenül sok adatot táplálnak be, ami gombnyomásra előhívható. Mindent, amit tettem, itt van a fejemben, és az enyém! Nem úgy van, hogy időben magam mögött hagytam, és valahol létezik rajtam kívül. A munkáimat úgy tekintem, hogy bár tárgyiasultak, de az őket létrehozó folyamat az enyém -ami egy rendkívül titokzatos, bonyolult és nagyon érdekes történet. Amíg létrejön egy kép az külön eseménysor, és ezt csak a művész ismerheti. A tárgyiasult műben ez már nem látható. Egy festmény-felület jön létre, vagy egy anyag együttes által megvalósult látvány áll előttünk - ez minél jobb, annál kevesebbet közvetíthet a művet létrehozó folyamatból.
   

   
   Mindaz, amit festettem jelen való, elraktároztam a gondolataimban. A koponya egy kis térbeli alakzat, és mégis benne található minden. Vagy hát nem is tudom, hogy hol van. Nem tudom, hogy az emberi tudat hol foglal helyet. Anatómiailag kimutatható, de érzetben nem. Egy gyufafejnyi helyen lenne csak? Minden képem bármikor előhívható, a rendelkezésemre áll. Az enyém! Független attól, hol látható, kinek adtam el, mennyiért, ki rendelkezik a tárgy tulajdonjogával. Elidegeníthetetlenül az enyém marad mindegyik. Minél több mindent, minél nagyobb szellemi kiterjedésű területet hoz létre az ember a szakmáján belül, annál inkább az általa, a művészete eszközeivel létrehozott, tárgyiasult művekből álló világ ad helyet a létezésének. Én az vagyok, amit eddig az életemben festettem. Személyiségemnek jelentős része maga a művek sora, és a létrehozás folyamata.
   
   
   - Ha nagyon jól állnak a dolgaim, akkor olyan módon ragadok meg egy művészet által megjeleníthető problémát, ahogy másnak talán még nem sikerült soha. Ez az érvényesség. Van például egy képem, amit a hatvanas évek közepén csináltam. Az egy jó kép. Nem azt mondjuk, hogy egy jó hatvanas évekbeli kép, hanem egy jó kép. Az a kár, hogy a hatvanas években képeinket ritkán mutathattuk be. Szűk körben jelenhettek meg. Szerencsésnek mondhatom magam, mert első fontos munkáim általam megbecsült mesterek, kritikusok, írók megkülönböztetett figyelmét vonták magukra. Martyn Ferencre gondolok, Ottlik Gézára, Kassák Lajosra, Frank Jánosra, Tandori Dezsőre, Korniss Dezsőre, Perneczky Gézára, Németh Lajosra, Rozgonyi Ivánra, Szabó Júliára, Sinkovits Péterre. Mai festészetem mögött ott állnak a régebbi művek. Ugyanaz az ember csinálta őket, de nincsenek olyan összefüggések a korai jó munkák és a mostaniak között, mintha azok elkezdtek volna valamit, ami most teljesedne ki. Ez az a térbeli-időbeli szabálytalan mozgás, amiről már beszéltünk. A visszanyúlás nem biztos, hogy jobb eredményeket szül. Ha néhány évtized múlva ránézhetek majd a képeimre, akármilyen dimenzióból, akkor remélem jobban meg tudom ítélni őket, mint ma. A pillanatnyiságtól független értékmegítélés szerint, hogy helyezkednek el a képek egymáshoz képest.
   
   
   - Már jó ideje kevésbé érdekelnek a külső események, régen borzasztóan szerettem jönni-menni, utazni, sokfelé jártam a világban. Volt egy olyan megfogalmazásom, hogy a legfontosabb az, hogy az emberrel történjenek a dolgok. Ezt már hosszú ideje nem tartom olyan fontosnak. Ahogy eluralkodik a számomra adatott idő és térbeli világ-együttesben az, amit én tettem bele, nemcsak a művészet területén, hanem emberi kapcsolataimban is, ami az én hozadékom, amit én tehettem hozzá a világhoz, ez az utóbbi időben már komoly dimenziót ölt, nem szükséges külső eseményekkel gazdagítani, ezen belül már szinte mindent meg lehet tenni, és a tennivalókra semennyi idő nem elég.
   
   
   - Kevés művészettörténész foglalkozik érdemben művek elemzésével. Ez a fajta kutatómunka ma nem igazán működik. De a különféle reakciók, a legegyszerűbb, és a legelőkészítetlenebb reakció is tud segíteni abban, hogy az ember megfelelő lelki, fizikai kondícióban maradjon. Nagyon jó, hogy a művek önálló életre kelnek, eljutnak a világ különböző pontjaira
   A művek léteznek. A legjobb munkáimat élőlényeknek tekintem. Talán ez kissé nevetséges, de örülnék neki, ha lennének olyan tudományos kutatások, amelyek a mindenkori képzőművészek által létrehozott művek legjobbjait vizsgálnák, hogy azok rendelkeznek-e valami olyan potenciállal, ami fizikailag kimutatható módon hat, minthogyha rádium lenne benne, vagy más sugárzó anyag, ami műszerekkel mérhető Számomra ez így létezik, csak nem tudom bebizonyítani
   
   A mű önmagában hordott titkos, intenzív megnyilvánulási magjára gondolok, ez nem okvetlenül derül ki. A megfelelő néző, megfelelő jelenléte kell hozzá. A nézőnek egy olyan állapota, amikor elég üres, laza, képes a kapcsolatot felvenni a művel. A képek ráérnek. Nyugodtan nézem a műveim körüli mozgásokat, a fogadtatást, az elutasítást, az elismerést Ha én bele tettem a képbe azt, amire képes vagyok, és néhány képen ez valóban a megfelelő intenzitással történt meg, minthogyha - horrorisztikusan kifejezve - belereszeltem volna a testem-lelkem egy darabkáját is a festékbe, és az ott működne tovább Ha tényleg működik, akkor teljesen mindegy, hogy ki, mit, és hogyan írt erről a képről. Mindegy, hogy ma, vagy tíz év múlva fog kiderülni, hogy az a kép magában hordozott sugárzó erővel bír. Nélkülem történik minden már ezután. A fizikai és a szellemi létezésnek egy olyan együttes produkciója ez, ami lehet, hogy ilyenformában csak egy nőnek jut eszébe... Martyn Ferenc mondta, hogy a művek gondoskodnak a saját sorsukról.
   
   
   
   - Állandóan jelenlévő történet az aktuális siker. A külső reagálások akkor, amikor készülnek a munkák. Az egész eladás, az ár. Huszadrendű kérdések. Teljesen független társadalmi berendezkedéstől, politikai rendszertől. A fiatal tehetséges művész munkáira, legyenek azok bármennyire is jók, nincsen vevő. Az emberek nem az szeretik megvásárolni, ami mellbe üt, ami teljesen más módon hat, mint a konvencionális, és talán sértő és durvának tűnik, hanem valami olyasmit, ami valahonnan ismerős, és sajnos másodlagos ugyanakkor.
   
   
   - A harminc-negyven évvel ezelőtt készült képeimet gondoznom kell. Megnézem a gyűjteményekben, kiállításokon lévő munkáimat, mert némelyik technológiai szempontból nem elég jól kivitelezett. Ráncosodik a vászon, rosszul tárolták, vagy piszkolódik a kép - ez közös gondja minden festőnek. Borzasztóan szennyezett a levegő. Fehér alapú képeket Pesten nem is tárolok, csak Pécsett. A technológiai kérdés ma is fölmerül, a tanulságokat fölhasználom. Nem szabad hányaveti módon nem törődni azzal, hogyan épül fel egy festmény technológiai szempontból. Az alapozás, a rétegek, hogyan jönnek egymásra, mikor nyúlok hozzá újra, a száradás után. Nem mondom, hogy ezzel régen nem törődtem, de kényszerűségből sokszor olyan anyagokat használtam, amelyeknek az időállóságáról nem győződtem meg. Vannak képfelületek, amelyek megrepedeznek. Aggódással tölt el, hogy már harminc év után ilyen problémák jelentkeznek a képeimnél. Ma, ha festek, aggályosan ügyelek ezekre a részletekre.
   
   
   - A XX. század második felében rengeteg olyan festésmód került alkalmazásra, amelyekben az anyaghasználat feltételeit nem kísérletezték ki. Egész más festői magatartások állnak ezek mögött. Az akciófestészet, a dinamikus gesztusképek festékfelviteli megoldásai. Ezek olyan állapotban készülnek, amikor az ember nem használja azokat a kontrollokat, amelyek az olajfestmény elkészítéséhez szükségesek. Ez nem csak az én problémám. Beléptek olyan festő eljárások, amelyek nem számoltak a jövővel. Ezeknek az eljárásoknak nem volt módjuk használni a tradicionális képépítési módokat. Az volt a lényegük, hogy semmivel ne törődjenek, csak egy pillanatnyi állapotot próbáljanak minél direktebb módon érvényesíteni a vásznon. A festő és a felület között. Lehetőleg mindenfajta kontroll nélkül. Az ürességet elérve akadálytalanul közvetíteni valamit önmaga és a vászon között. Pillanatnyilag a spontán és automatikus festésnek nagy szerepe nincsen, egyike a lehetőségeknek. Most gondolkozhatunk azon, hogyan lehetne ennek a fajta tevékenységnek, anyaghasználatnak biztosítani a feltételeket, hogy megmaradhasson.
   

   
   
   - Örömművész vagyok. A táplálékaim is öröm jellegűek, akár a zenével, vagy az irodalommal kapcsolatosan. Kivívtam, hogy újra sokat olvassak, mint fiatal koromban. Visszavettem magamnak ezt az örömet. Prózát éppúgy, mint költészetet. A zenehallgatás és az olvasás táplálék, amire sok időt kell fordítani. Remekművek szemlélésére is. Kiéhezetten olvasok néha, vagy hallgatok zenét. Amennyit megkívánok. A zene és a könyv azért is jó, mert kéznél van. Sajnálom az időt, hogy utána menjek a dolgoknak. Bár egy fontos kiállítás látásáért Londonba is elugrom.
   
   A színházi látványtervezést 1975-ben nem amiatt hagytam abba, hogy nem bírok elviselni semmiféle beleszólást a dolgaimba - egy színházi térszervezőnek együtt kell működnie a rendezővel, a színészekkel. Szerettem a próbafolyamaton végig jelen lenni. De azt nem tudtam lenyelni, hogy a létrejövő össztermék, a színházi produkció maga, nem olyan jó, mintha én magam képet festenék. Nem szűntem meg közben sem képzőművésznek lenni. Nagyon különbözik a festészet és a színház ideje. A színház azonnaliságot jelent. A festészet titokzatosabb, kiterjed az időben. Alkatilag inkább a festészethez szükséges időben tudok létezni. Nem bírom elviselni a szorongattatottságot. Hogy időre elvárjanak tőlem dolgokat, hogy aminek időre létre kell jönnie, annak még jónak is kell lennie. Gátolnak a határidők, megbénítanak. Nem tudom elviselni, hogy most kell valamit megcsinálni, és nem akkor, amikor általam önmagától kialakul. A színháznál nem volt mese. Később hiába érett be a gondolat, hogy mit kellett volna csinálni. Bizonytalan ember vagyok. Mezei Árpád megmondta, és igaza volt. Nem tudok könnyen választani két dolog közül. Színházi tervezésnél sokszor utólag vagyok okos.
   
   Most tudom, mit kellett volna tennem az első tervezői munkámnál - 1967, Peter Weiss: Vizsgálat, rendezte Major Tamás- volt egy személyes élményből támadt első ötletem, de mivel nagyon nehezen öltött formát, és közben eszembe jutott egy kézenfekvőbb, nem is eredeti ötlet, abból született díszlet. Mert meggyőzőbb volt. A saját képeimnél van időm, a dolog ki tudja forogni magát.
   
   
   - Nagy dilemmát jelent minden díj, különösen az állami díjak. A Kossuth díjra jelölést tudomásom szerint mértékadó szakmai testületek teszik meg. Tudom, évek óta szerepelt a nevem a díjra javasoltak között. Jól esik, hogy a kollégák évek óta szívesen vennék, ha megkapnám ezt a díjat. Most megkaptam. Nekem sokat számít az, ami tíz év óta Magyarországon történik. Sokat számít, hogy ez az ország elnyerte a függetlenségét. Nem politizálok. Nem is politikai kérdés az, hogy ahol leélem az életem, ahol olyan rendkívül erős, rendkívül bonyolult és nehéz aktivitást fejtek ki, - mint Magyarországon művésznek lenni, - ha abban az országban megszűnnek a szégyenletes és mindvégig szinte elviselhetetlenül cipelt körülmények, amelyek között mindannyian éltünk, az örömmel tölt el. Ez nem politika. Én úgy tekintem az elmúlt tíz évet, mint egyfajta átalakulás különböző fázisait, a társadalom nagyon lassú, de mindenki által különböző módon óhajtott átalakulásáét. Nem egy közös nagy cél lebeg a szemek előtt. Maga a folyamat rendkívül érdekes, de a végét én már nem érem meg. A demokrácia felépítése bonyolult, és nehéz, különösen, ha ugyanazok az emberek kísérlik meg felépíteni, akik ezt megelőzően hosszú, emberöltőnyi korszakon keresztül nélkülözték ezeket a lehetőségeket.
   
   Három kormányzat működött a rendszerváltozás után. Mindegyiktől kaptam egy kitüntetést. Az elsőtől a Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét, ugyanezt a másodiktól is, és most a Kossuth-díjat. Úgy tekinthetem, anélkül, hogy erről valaha is szó esett volna, hogy mégiscsak természetes az, hogy a festészetem, és egyáltalán a képzőművészet, politika feletti dologként szerepel az állami vezetők tudatában. Az hogy tetszik-e vagy sem, az már más kérdés. Van egy olyan érzésem is, hogy korábban nem kaphattam volna meg ezeket az elismeréseket.
   Elfogadom a méltatatást, azt, hogy amit én csináltam, és amit csinálok, az egy nagyszabású művészet. Magyarországon készülő nagyszabású életmű. Ha ezt az életművet ilyen elismerés érheti, akkor ez visszafelé is vetíthető: akik adják a díjat érdemben gondolkodó és szabad emberek. A pályámat így szokták értékelni: öntörvényű festői életmű - vagy semmihez nem alkalmazkodó, saját magából merítő, saját alkotói elgondolásait megvalósító alkotó. Ha ezt készek díjjal elismerni, akkor az egy jó dolog.
   
   A magas kitüntetések bonyolult kérdéseket vetnek fel. Satie mondta, hogy egy díjat tudni kell nem kiérdemelni. Ezzel tisztában vagyok. Évtizedek teltek el úgy, hogy az ember kicsit szégyellhette magát a szakmán belül, ha díjat kapott. Ezek a kérdések érintik az ember művészetszemléletét, azt hogy természetesnek tartaná, ha olyan művészek kapnák a díjakat, akiket nagyra tart, de ez nem objektív ítélet, hanem a művészetnek ahhoz a vonulatához tartozó pályatárs támogatása, akivel az ember szakmai rokonságot érez. Nehéz pártatlan véleményt alkotni valakiről, akivel ellentétes vagy eltérő a gondolkodásom és mégis elismerem, hogy nagy művész... Az lenne szerencsés, ha a megítélt díjak, valami stílus és egyéb kategóriák fölötti ítéletről tudósítanának. Ha műszerekkel mérhető lenne a szellemi-szakmai teljesítmény értéke és nagysága, nemcsak a pillanatnyi megítélés játszana szerepet, az esetleges nemzetközi vagy hazai árfolyama egy művésznek Ezen túl létezik még valami. Több tízezer éve folyik képalkotás, létezik a festészet. Annak örülnék, ha időben és térben lennének olyan grémiumok, amelyekbe beletartoznának a három-négyszáz évvel ezelőtt élt nagy művészek is, és a maiakkal együtt mondanák meg, hogy ki az, akit ők majd befogadnak. Jó lenne, ha ez lehetséges lenne.
   
   Hosszú éveken keresztül legközelebbi hozzátartozóimmal, szövetségeseimmel és barátaimmal koccintottunk hogy de jó, mégse kaptunk díjat. Ez létezett. Ugyanakkor én, aki most megkaptam, nem mondom, hogy jaj, de szomorú vagyok. Akkor is igazam volt, amikor örültem, hogy nem kaptam, és most igazam van, hogy örülök a díjnak. Beképzeltségemben azt mondom, amit az előbb: a díj azokat is minősíti, akik adták.
   
   
   - Keresem a művészet és a közönség közötti kapcsolat hátterét. Mi az az ok, ami miatt a mai művészet elvesztette az emberek egy részének érdeklődését. Társadalmaktól is függ, mert ha elutazunk európai nagyvárosokba, ahol kortárs művészeti múzeumok működnek, - nálunk nincsenek-, ahol a jelen évtizedben készülő művek láthatók, és azonnal reagálni lehet rájuk, ahol a nagy kiállítások cserélődnek, utaznak szerte a világban Ezeken a helyeken tömegek fordulnak meg. A XX. század második felének művészetére is kíváncsi a közönség, a termek telis-tele vannak emberekkel, akik nem azért mennek oda, mert szenvedni akarnak, hanem vadul izgatja őket a kiállított anyag. A közönség egy része azért jár kortáras galériákba, mert a műveket ismeri, és azért megy oda, hogy újra lássa, más kontextusban is megtekintse, új műveket ismerjen meg a már ismerteken kívül: ezek az emberek fogyasztói a kortárs művészetnek, szenvedélyes kívánói a művészet látásának. Nemcsak európaiak, hanem a világ minden tájáról érkeznek Európába. Nálunk ez az emberfajta nagyon kis mennyiségben fordul elő. Ennek rengeteg oka lehet, ezért senkinek nem tehetek szemrehányást, csak sajnálom
   
   
   - Elveszett a művész és a nézőközönség közös műveltségi alapja. A vallási, mitologikus és tudati hátterek megszűnése miatt. A különféle konszenzusok alapján meglévő közös tudás, mint a festészet mögötti tartomány megszűnése miatt. A leolvasható ábrázoló művészet egyeduralma után, amikor a tájkép, a csendélet és a portré látszólag megközelíthetőbb volt a néző számára, mint egy esetlegesen elvontan fogalmazó, sőt a tárgyi utalásokat is mellőző művészi megformálás. Keresem, hogy mi lehetne az az új háttér, mi lehetne az az új konszenzusos alap, ami visszavezetné a nézőket a képekhez. Optikai problémákkal foglalkozom, vagy tudományos optikai és fizikai eredményeket alkalmazok, amelyek természetes módon kapcsolódnak a látásomhoz, vagy elemzőn figyelek meg természeti jelenségeket és ezek felhasználásával képeket hozok létre. A színelemzések alapján festett képeimet azért szánom a közönség elé, mert ezeket a jelenségeket mindenki érzékeli, ha nem is vallásról, közösen tanult mitológiákról, ideológiáról van szó, hanem fizikai tapasztalatokról, amelyek mindenki számára adottak. Az, hogy mi a szivárvány, mi a fénytörés, vagy mit jelent az utókép, ha valaki behunyja a szemét, és a belső látványt megfigyeli, ami a lezárt szemhéja mögött felvillan, vagy előidéződik Ezek a jelenségek közösek, ezekről mindannyiunknak tudomása lehet, ha ezeket festem, képeim függetlenek attól, hogy milyen műveltséggel rendelkezik a néző, függetlenek attól, hogy a Föld milyen pontján született és él. Ezek az emberiség közös érzéki tapasztalatai, ugyanúgy, mint bizonyos vallásoknak, kultuszoknak jelenléte a korábbi művészetben. Lehet, hogy jól hiszem
   
   
   - Délelőtt beszélgettem egy doktoranduszjelőlttel itt a műteremben, és éppen egy bizonyos módon vetődött egy fénypászma a nyitott ajtóból a falra, hosszan néztem. Behunytam a szemem. Gyönyörű látvány jelent meg a lecsukott szemhéjam mögött: a fényjelenség utóképe. Még ma meg akarom festeni. Hihetetlenül boldogító inspiráció. Egyenesen a természetből jön. A fényből. Az ember testének működéséből. Abból, hogy nyitva tartom a szemem, becsukom a szemem, káprázatot látok. Régen ezt nem tekintettem volna festészeti témának.
   
   
   - A gyerekek részéről tapasztalható természetes közeledés, elfogadás, a kortárs művészettel kapcsolatban. Ugyanúgy tudják tekinteni a festményeket, mint a világban előforduló bármely más jelenséget. Európában rajtunk kívül, a többi ország múzeumaiban látható jelenség, hogy iskolai csoportok ott ülnek a padlón a képek előtt. A gyerekek rajzolják a műveket, egészen elképesztő módon, sajátosan. A velük levő pedagógus mesél nekik a kép történetéről, válaszol a kérdéseikre, vezeti őket. Ez tömeges jelenség, akár hová mehetünk. Régi és új múzeumi anyagoknál egyaránt bevett gyakorlat. Fontos része az iskolai oktatásnak, hogy a gyerekek a műtárgyakat eredetiben tekintik meg, lerajzolják, beszélnek róla. Fontos, hogy a gyerek mit gondol a műről, nem az történik, hogy megmondják nekik, mit kell látnia, hanem olyan módon történik a tárgy oktatása, hogy a gyerek számára egyértelmű, hogy módja van megközelíteni a műveket. Az a fajta elzártság, amit látszólag a múzeum jelent, hogy az egy olyan hely, ahol elkülönítve léteznek a műtárgyak, az abban a pillanatban megszűnhet, ha sikerül megéreztetni a gyerekekkel, ezek a művek a rendelkezésükre állnak, azért állnak ott, hogy ők odamenjenek és megnézzék. Belehatoljanak, fogyasszák, részleteiben elidőzzenek. Mint, ahogy az ember a képernyőn képes egyetlen pontot kinagyítani, oda belemenni, még több részletet felfedezni, ugyanez a gyerekek számára természetes. Egy Velázquez, Rembrandt, vagy Manet kép előtt ugyanúgy, mint a számítógép monitorján: behatolhatóvá tud válni a felület.
   
   
   - Szomorú, hogy Magyarországon nem lehet látni a műveket. Szomorú, hogy egy fővárosnak, vagy egy ekkora városnak, mint Pécs, nincs állandóan nyitva tartó, nagy kiterjedésű kortárs művészeti múzeuma. A pécsi Janus Pannonius Múzeum, vagy a budapesti Nemzeti Galéria tulajdonában lévő munkáink nagy része évtizedek óta raktárakban áll. A legjobb korai munkáink nincsenek bemutatva. A társadalom nem tudja fölismerni, hogy a művészet reprezentációjára költött pénz nem kidobott pénz. A művek azért születtek, hogy nézzék és használják őket. Szombathelyen egy helyi kezdeményezés nyomán létre tudott jönni egy fantasztikus képtár. Pécsett ez nem jöhetett létre. Vajon miért? Ahol ennyi értékes ember él, fiatal és idősebb képzőművészek, ott igazán van létjogosultsága. Nagyon ígéretes szellemi légkör uralkodik jelenleg Pécsett, főleg az egyetemhez kapcsolódóan. Azt sem hiszem, hogy a kortáras múzeum csak pénz kérése. Annyira kicsinyes dolog állandóan arra hivatkozni, hogy nincs pénz. Talán a pénz elköltésének fontossági sorrendjét kellene bölcsebben megítélni.
   
   
   - Én nem rendelkezem hatalommal. Én egy festő vagyok. Csinálom a magam dolgát. Az, hogy ez más kontextusban, miképp mutatkozik meg, efölött nem rendelkezem. Én nem tudom magamat sehová tenni. Nem az én dolgom, hogy a tevékenységem helyzete meghatározható legyen másokhoz képest. Én egy festő vagyok. Csinálom a magam dolgát
   
   2000. április-július között lejegyezte: Balogh Robert
   
   *
   
   Keserű Ilona Pécsett született 1933-ban, mestere Martyn Ferenc, 1958-ban elvégzi a Magyar Képzőművészeti Főiskolát, 1983-tól tanít Pécsett a PTE-n rajzot, festészetet, 1991-ben egyik alapító professzora a Pécsi Képzőművészeti Mesteriskolának, 1995-től a JPTE Művészeti karán a festészeti DLA program vezetője, 2000-től Széchenyi Professzori Ösztöndíjban részesül. 1984-ben Munkácsy-díjat, 1989-ben Érdemes művész kitűntetést, 1994-ben és 1996-ban a Magyar Köztársaság érdemrend Tisztikeresztjét kapta, idén március 15-én Kossuth-díjjal ismerték el festészeti életművét és művészetpedagógiai munkásságát. Budapesten és Pécsett él.