Beszélgetés Szakonyi Károllyal borokról és bemutatókról

Első darabját, az Életem, Zsókát még a Nemzeti Színház ösztöndíjasaként írta?

Szerencsém volt, mert ölembe hulltak a bemutatók. Nem vagyok ugyanis az a kimondottan harcos típus, nem kilincselek a darabjaim sorsáért. Jóbarátom, Gyurkovics Tibor "neopasszívnak" hív, és igaza van.
Szeretek kimaradni a napi nyüzsgésből és az irodalmi csatározásokból. De a színházat mindig is szerettem, és a sors úgy hozta, hogy a legnagyobb rendezők vitték színre a műveimet.
A Vígszínházban Várkonyi Zoltán csapott le rám. Az Adáshiba úgy született, hogy egy korábbi hangjátékomban Tahi Tóth László volt a főszereplő. Akkor megkérdezték, miért nem írok színdarabot, és kötöttünk egy szerződést a Víggel, amelynek fel is vettem az előlegét. Azon a őszön beteg lettem, megoperáltak, és a parádi szanatóriumban lábadoztam, ráadásul váltam a harmadik feleségemtől, mikor eszembe jutott az előleg és a megírandó darab. Végülis a nagymarosi alkotóházban írtam meg az Adáshibát nyolc nap alatt.
Már az olvasópróbán dőltek a színészek a nevetéstől. Arra a sikerszériára azonban, amit a mű befutott, magam sem számítottam. Szinte minden hazai színház bemutatta és külföldön is nagy szériát ért meg az elmúlt harminc évben. Legutóbb éppen nyáron láttam Pécsett az Anna udvarban, és most ősszel beviszik az előadást a Kamaraszínházba.

Mostani darabja, a Turini nyár hogyan született?

Eredetileg hangjáték volt, és az öreg Kossuth szerepét Sinkovits Imre játszotta, akinek ez volt az utolsó rádiófelvétele. Ezzel búcsúztak tőle a rádióban. A hangjáték megjelent a Prágai szerelmesek című kötetemben, ott olvasta Bánffy György, akinek nagyon mgtetszett és el akarta játszani.
Így kerül végül bemutatásra a Tolnay Szalonban, Kossuth születésének 200. évfordulója alkalmából, kicsit átdolgozva. A történet valóságalapja annyi, hogy a nyolcvan fölötti emigráns beleszeretett egy fiatal lányba, Zeyk Saroltába, akinek az apja konzul volt Turinban. Fennmaradt erről Kossuth levelezése is. A lányt Haffner Anikó játssza, a rendező Gellért Péter.

12 évig volt irodalmi vezető különböző vidéki színházaknál, legutóbb Deberecenben. Miért hagyta abba?

Ezek a munkák mindig Lengyel György személyéhez kötődtek, akihez régi barátság fűz. Nyolc évig dolgoztunk együtt Debrecenben és négy évig Pécsett - jó volt, szép volt, elég volt.
Számos színpadi adaptációt készítettem ez alatt az idő alatt - mindketten vonzódtunk az orosz klasszikusokhoz -, így a Bűn és bűnhődést, a Félkegyelműt, a Rokonokat, korábban a Holt lelkeket. Az adaptációt nagyon szerettem, noha nehezebb munka, mint egy eredeti mű megírása. Mégis örülök, hogy megcsináltam ezeket a darabokat, mert ma már nem lenne hozzá türelmem. Mindig inspiráltak a színészek, munka közben gyakran hallom a hangjukat: a Holdtölte kifejezetten Sztankay Istvánra és Piros Ildikóra íródott, az Adáshibában kellett egy házaspár-szerep Páger Antalnak és Bulla Elmának, a Holt lelkekben Haumann Péter és Dajka Margit volt felejthetetlen.

Az Ön eredeti műfaja mégis a novella. Az idei Könvyhéten jelent meg legújabb novelláskötete, a Pál apostol szigetei, amelynek darabjait eredetileg a Lyukasórának írta.

Igen, az az, amit legjobban szeretek: írni a novellákat. Nem kell mindig aktivizálódni, nyüzsögni a közéletben. Ezért nem is szeretem a publicisztikát, mert az ember azt hiszi, hogy írt valamit, holott nem marad utána semmi. 71 évesen már arra is kell figyelni, hogy ne csináljak felesleges dolgokat.
A novellaírást nagyon szeretem, most hogy megjelent a kötet, olyan, mintha egy országot hagytam volna magam mögött.

Vendégként és meghívottként jelen lesz a Nemzetközi Borfesztiválon, amelyet a Várban rendeznek.

Tavaly a képzőművészet és a bor kapcsolata volt a középpontban, most az irodalom. Már a nyáron meghívtak Röjtökmuzsajra, borkóstolóra. A kedvencem a finom vörös bor. Úgy találom, hogy újra feljövőben ez a szakma, hiszen a magyar borászok világhírűek. Én mint régi vendéglős dinasztia tagja örömmel látom, hogy a régi vendéglős világ magára talál. Anyai nagyapámnak éppen a Várban, az Országház utcában volt étterme 1938-ig, ahol gyerekként sokszor megfordultam. Apámnak viszont a Rózsa utca-Dob utca sarkán volt a vendéglője, ahol magam is inaskodtam. Ezért mindenképpen pártolom, hogy végre a kulturált vendéglátás és a magyar ízek domináljanak a nemzetközi gyorsbüfékkel szemben.