Egy boldog színésznő

A színésznővel a vidéki színházak vendégjátéka alkalmából beszélgetett a Terasz: két előadásban is szerepelt, a Janikában és az Indul a bakterházban.

- 1989 óta játszik Szegeden. Ilyen hűséges típus?

- Egyrészt igen, másrészt helyembe jöttek a változások. A színháznak az elmúlt évtizedben mozgalmas élete volt: három évente igazgatóváltozások és új tagok.
Most első alkalommal kapta meg Korognai Károly öt évre az igazgatói mandátumot. Jelenleg jó a társulat és jó hangulat uralkodik, a színházban béke van, a városban pedig bizalom a vezetés iránt. Szeretem Szegedet, egyetemi város, több játszó helyünk is van, és minden műfajban kipróbálhatom magam. Bár nem vagyok kimondottan operettszínésznő, az első beugrásom a Víg özvegy című operett volt, és aztán is játszottam a Lili bárónőben, az Én és a kisöcsémben, a Marica grófnőben. Negyven főszerep az eltelt 14 évben, Pesten ennek a felét sem kaphattam volna meg! Pedig egy színész attól színész, hogy minden este színpadon van. A kedvenceim: Dorine a Tartuffe-ben, amelyet Szőke István rendezett, a Három nővér Olgája, Schneider kisasszony a Kabaréban, a női Furcsa pár, amelyet Szikora János állított színpadra.
A szegedi Nemzeti Színház ebből a szempontból is szerencsés helyzetben van: nincsenek állandó rendezők, ezért mindig vendéget hívnak. Így dolgozhattam például Méhes Lászlóval, aki a Rideg Sándor darabot rendezte - három éve játsszuk nagy sikerrel -, vagy Valló Péterrel, aki Csáth Géza Janikáját vitte színre.

- Híres család gyerekeként - édesapja Müller Péter író - evidens volt-e a pályaválasztása?

- Evidens azért volt, mert a Madách Színházban nőttem fel, ahol nemcsak édesapám, hanem édesanyám is dolgozott. Abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy talán egyedül a Domján Edit-díjasok közül én még láthattam hatéves gyerekként Domjánt A bolond lányban. Szerencsére nem színészdinasztiából származom, így nem hasonlítanak össze családom tagjaival. Édesapám fantasztikus szellemiségű író, nagyon örülök a sikereinek. A pályaválasztásomat otthon nem vették komolyan, igaz, nem is beszéltek le róla.
Amikor stúdiósként beugrottam a Nemzeti Színház A királyasszony lovagja egyik előadásába, akkor mondta először édesapám, hogy "látom." Azóta mindig eljön megnézni és megbeszéljük. A sors megadta nekem, hogy az ő darabjában is játszhattam: a Szomorú vasárnap Helénkéjét. Ebben a szerepben nem kellett értelmeznem, elég volt a szívemre hallgatni.

- Felvették a főiskolára negyedszerre, de végül mégsem végezte el...

- Nemzeti stúdiósként kezdtem a pályát, és valóban második évben eltanácsoltak a főiskoláról - az alkatom miatt. Egyszerűen nem tudtak velem mit kezdeni, a 180 cm-s magasságommal és a naiva lelkemmel. Azok a rendezők jártak jól velem, akik használták ezt az ellentétet a külsőm és a belsőm között. Harminnégy évesen például már dajka voltam a Rómeó és Júliában, tehát nekem nem kellett a szerepváltással küszködnöm. De akkor volt egy kemény évem, amíg elhatároztam, hogy mégis színésznő leszek, és elmegyek vidékre játszani - én, aki korábban sosem jártam vidéken. Ruszt Józsefnél jelentkeztem Szegeden, vele korábban stúdiósként dolgoztam együtt a Várszínházban.
Leszerződtetett, de rögtön utána elment a városból. Én viszont ott maradtam és azóta is megállás nélkül játszom. Most éppen az Üvegcipő Adélját próbálom Korognai Károly rendezésében.
A hajdani Domján Edit-szerep, Irma nem az én szerepköröm, másképp vagyok "becsomagolva". Még főiskolásként dolgoztam egy rendezőgyakornokkal, aki azt jósolta nekem, hogy negyvenévesen leszek boldog színésznő. Nos, nem kellett annyi ideig várnom - én már most boldog színésznő vagyok!