Szezon végi bemutató, aztán öt telt házas előadás, némi eufória, nyomában a menetrendszerű kétségek, hiányérzetek, végül hosszú nyári szünet után vagyunk, és majd ősszel, a felújító próbák - ennyi eddig a győri Ványa bácsi rövid története. Számomra, aki az előadást rendeztem, ez csak a vége egy hosszú, kitérőkkel, kanyarokkal, visszafordulásokkal teli útnak. Egy szellemi utazásnak, meglepetésekkel és kockázatokkal. Olyan útitársakkal, akikről a próbák elején csak gondoltam, hogy ismerem őket, tudom, mi lakik bennük, mi fűzi össze vagy választja szét őket, honnan jönnek és merre tartanak. |
Fotó: Benda Iván |
Már a munka kezdetétől úgy éreztem, hogy Gáti Oszkár fizikai-pszichikai adottságai, mondhatnám úgy is, hogy elsődleges színpadi "jelentése" jótékonyan ellene játszik Ványa bácsi vesztes mivoltának. Arra gondoltam, hogy ez így jó: ha a színész erős, kemény ember benyomását "hozza", megrendítőbb kiütve látni, mint aki eleve, nyilvánvalóan erre ítéltetett. A színész persze nemcsak az, ami "látszik" belőle. Nem is elsősorban abból építkezik. Gáti Oszkárról a szakmában az járja, hogy "nem könnyű" ember. Ezt most már akár cáfolhatom is, hiszen barátságban, egyetértésre jutva értünk el a bemutatóig, de kemény munka, sok-sok vita után, tehát akár meg is erősíthetem. Kemény perceink is voltak, megkérdőjelezett mindent, ami megkérdőjelezhető, s így engem is hozzásegített, hogy minden kérdést feltegyek. A színészeknek és magamnak. Neki is. Ma már egyikünk sem tartja fontosnak, hogy kinek és hányszor volt igaza, s ez azt bizonyítja, hogy emberileg s hitünk szerint művészileg mindketten jól kerültünk ki a "párbajból". Vér nem folyt egy csepp sem. Hiszem, hogy sebet nem ütött egyikünk sem a másikon. Viszont Ványa bácsi sebei - így hiszem - fájdalmasan valódinak látszanak a színpadon. Különben azt gondolom, miért is kellene könnyűnek lennie egy színésznek, amikor igaznak lenni a színpadon sem könnyű Ő - a színész, aki sérülékeny, mint akárki más - még tán azt is jogosan érezhetné, hogy a nagy alakításait nem követte méretarányos elismerés, meg az élet, a színházi, meg a nagybetűs úgy általában, öt évtized alatt, nem gáláns, kíméletes a legtöbbünkkel, hát vele sem volt mindig az. S hát ilyesféle élményektől lesz kemény vagy legalábbis pengeélesen reagáló ember. Én hiszem, hogy jó és rossz, árulás, remény és reménytelenség, szeretet és gyűlölet, egyszóval minden, amit Gáti Oszkár megtapasztalt emberként és színészként, "alapanyaggá" vált Ványa bácsijához. Amit kikalapált önmagából s belőle az élet, megjelenik most a színpadon. Én ezt boldogító győzelemnek érzem, s inkább az övének, mint a magaménak. De hát kinek fontos, hogy melyik színpadi pillanat kinek az érdeme? Csak az előadás számít. Ki ez a Ványa bácsi? Hiszem, hogy az előadás megválaszolja. Amikor elkezdődik, sokáig nem látszik belőle semmi. Egy rozzant hintaágyban, akár egy rongycsomó bújik meg. Egy seszínű, durva pokróccal a feje búbjáig betakarva alszik. Nem akarja látni a világot, s azt sem akarja, hogy őt lássák. Onnan kapaszkodik elő, lassan, lustán, keserűen, zsörtölődve. Még ahhoz sincs ereje, hogy igazán haragudjon valakire valamiért, csak unottan darálja a már bizonyára sokszor kiköpött, rosszkedvű szavakat. Ez a pokróc később is előkerül, ebbe burkolódzva gubbaszt a színpad mélyébe húzódva, amikor már úgy érzi, mindennek vége. Gáti Oszkár affajta színész, aki szeret elbújni a színen, "előnytelen" helyeken. Tudja, hogy a színpadot a legrejtettebb sarkából is uralja. Gyakran és előszeretettel fordít hátat. Tudja, hogy a behúzott válla, a testtartása is "beszél". Minden instrukciót szívesen vesz, ami groteszk esettségét hangsúlyozza. Tudja, hogy a sírás és a nevetés azonos mélységből törhet elő. Gáti Oszkár Ványa bácsiját porig alázta az élet, de ő maga készségesen segédkezet nyújtott ehhez. Egy személyben tettes és áldozat. Mint a legtöbbünk. Elvesztegette az életét vagy csak leélte? Megválaszolható lenne ez? Az előadás végén gyámoltalan, soha felnőni nem tudó gyerekként Szonya ölében kucorog. Ki ez a Ványa bácsi? Van erre szavakba foglalható válasz? Gáti Oszkár. |