Ismerkedés Ványa Bácsival

Színpad

Szezon végi bemutató, aztán öt telt házas előadás, némi eufória, nyomában a menetrendszerű kétségek, hiányérzetek, végül hosszú nyári szünet után vagyunk, és majd ősszel, a felújító próbák - ennyi eddig a győri Ványa bácsi rövid története. Számomra, aki az előadást rendeztem, ez csak a vége egy hosszú, kitérőkkel, kanyarokkal, visszafordulásokkal teli útnak. Egy szellemi utazásnak, meglepetésekkel és kockázatokkal. Olyan útitársakkal, akikről a próbák elején csak gondoltam, hogy ismerem őket, tudom, mi lakik bennük, mi fűzi össze vagy választja szét őket, honnan jönnek és merre tartanak.
Emlékszem, az első olvasópróbán azt hittem, tudom, mi lakik Ványa bácsi lelkében, meg a többiekében. Beszéltem róluk. Asztrovról, Szerebrjakovról, Szonyáról, Jelenáról s a többiekről. "Elemeztem" a művet, a karaktereket, viszonyaik bonyolult hálóját. Pedig a felfedezés, a kaland még előttem állt. Amint a szavak alkotta csehovi emberek arca, teste, gesztusai összeolvadnak, finoman egymásra kopírozódnak, szervülnek a színészek arcával, testével, mozdulataival, minden megváltozik. Meg kell bennem és bennük változnia annak az előképnek, nevezhetném prekoncepciónak is, amivel a próbafolyamatnak nekivágtunk. Amint a színész - fájdalmas és nehéz önvizsgálat után - felismeri önmagában Asztrovot, Jelenát, Szonyát s persze Ványa bácsit, a "próba" akkor kezdődik igazán. Meg kell tudnunk, hogy kik ezek a csehovi emberek. S ehhez nem vezet más út, csak kinek-kinek önmagán keresztül. Színésznek és rendezőnek. Erről persze egyetlen szót sem szólunk az elkövetkező hetek alatt, de erről hallgatunk a legbeszédesebben, erről van szó mindennap, minden próbán, a jó és a rossz napokon. Minden "erről szól". Akkor is, amikor a jelmezek körül folyik a "harc", akkor is, amikor egy jelenetvéget vagy "járást" vitatunk életre-halálra. Hiszem, hogy ezért nincs, nemigen létezik könnyű, fájdalommentes próbafolyamat, legalábbis ha igazi műhöz valamiféle igénnyel s némi hittel közelít az ember. Ismerkedni nem könynyű, s embertől emberig falakon visz az út. Az átjutás vérre megy. Az életben biztosan. S mit ér az olyan színház, amely nem megy vérre?
A bemutató megvolt. Ki ez a Ványa bácsi? Próbálkozzak szavakkal? Ott a mű. Ahogy Csehov megírta. Csakhogy a színpadon most Gáti Oszkár áll, ül, jön-megy, beszél, könnyezik, hallgat... Ki ez az ember? Kiféle az ő Ványa bácsija, akinek odaadja a hangját, a testét, a mozdulatait? Nemrég még Othello volt, szerelmes és sebezhető, meg Bereményi Géza Teleki téri árusa, aki csak az aranyban bízik, és fogcsikorgató életművésszé edzette a kelet-európai történelem által produkált túlélőshow, de az is ő, aki élethabzsolásában egyszerre vonzó és taszító gyilkos Claudius Kiss Csaba Hamlet-átiratában.
Miből kell "kigazdálkodnia" Ványa bácsit?
Ő az a magyar színész, aki az ötvenen túl sem engedi meg magának, hogy sörhasat eresszen, biztos súlyzózik is, s látványosan kefirt iszik a színészbüfében konyak helyett, s akkor is érteni minden szavát, ha suttog a színpadon. Jó, ez lenne a szakmai minimum, a testi készenlét, s tudnivaló, hogy a színpadon nem az tudja a szétesettséget is megjeleníteni, aki maga esett szét.

Fotó: Benda Iván
Már a munka kezdetétől úgy éreztem, hogy Gáti Oszkár fizikai-pszichikai adottságai, mondhatnám úgy is, hogy elsődleges színpadi "jelentése" jótékonyan ellene játszik Ványa bácsi vesztes mivoltának. Arra gondoltam, hogy ez így jó: ha a színész erős, kemény ember benyomását "hozza", megrendítőbb kiütve látni, mint aki eleve, nyilvánvalóan erre ítéltetett. A színész persze nemcsak az, ami "látszik" belőle. Nem is elsősorban abból építkezik.
Gáti Oszkárról a szakmában az járja, hogy "nem könnyű" ember. Ezt most már akár cáfolhatom is, hiszen barátságban, egyetértésre jutva értünk el a bemutatóig, de kemény munka, sok-sok vita után, tehát akár meg is erősíthetem. Kemény perceink is voltak, megkérdőjelezett mindent, ami megkérdőjelezhető, s így engem is hozzásegített, hogy minden kérdést feltegyek. A színészeknek és magamnak. Neki is. Ma már egyikünk sem tartja fontosnak, hogy kinek és hányszor volt igaza, s ez azt bizonyítja, hogy emberileg s hitünk szerint művészileg mindketten jól kerültünk ki a "párbajból". Vér nem folyt egy csepp sem. Hiszem, hogy sebet nem ütött egyikünk sem a másikon. Viszont Ványa bácsi sebei - így hiszem - fájdalmasan valódinak látszanak a színpadon. Különben azt gondolom, miért is kellene könnyűnek lennie egy színésznek, amikor igaznak lenni a színpadon sem könnyű
Ő - a színész, aki sérülékeny, mint akárki más - még tán azt is jogosan érezhetné, hogy a nagy alakításait nem követte méretarányos elismerés, meg az élet, a színházi, meg a nagybetűs úgy általában, öt évtized alatt, nem gáláns, kíméletes a legtöbbünkkel, hát vele sem volt mindig az. S hát ilyesféle élményektől lesz kemény vagy legalábbis pengeélesen reagáló ember. Én hiszem, hogy jó és rossz, árulás, remény és reménytelenség, szeretet és gyűlölet, egyszóval minden, amit Gáti Oszkár megtapasztalt emberként és színészként, "alapanyaggá" vált Ványa bácsijához. Amit kikalapált önmagából s belőle az élet, megjelenik most a színpadon. Én ezt boldogító győzelemnek érzem, s inkább az övének, mint a magaménak. De hát kinek fontos, hogy melyik színpadi pillanat kinek az érdeme? Csak az előadás számít.
Ki ez a Ványa bácsi? Hiszem, hogy az előadás megválaszolja. Amikor elkezdődik, sokáig nem látszik belőle semmi. Egy rozzant hintaágyban, akár egy rongycsomó bújik meg. Egy seszínű, durva pokróccal a feje búbjáig betakarva alszik. Nem akarja látni a világot, s azt sem akarja, hogy őt lássák. Onnan kapaszkodik elő, lassan, lustán, keserűen, zsörtölődve. Még ahhoz sincs ereje, hogy igazán haragudjon valakire valamiért, csak unottan darálja a már bizonyára sokszor kiköpött, rosszkedvű szavakat. Ez a pokróc később is előkerül, ebbe burkolódzva gubbaszt a színpad mélyébe húzódva, amikor már úgy érzi, mindennek vége. Gáti Oszkár affajta színész, aki szeret elbújni a színen, "előnytelen" helyeken. Tudja, hogy a színpadot a legrejtettebb sarkából is uralja. Gyakran és előszeretettel fordít hátat. Tudja, hogy a behúzott válla, a testtartása is "beszél". Minden instrukciót szívesen vesz, ami groteszk esettségét hangsúlyozza. Tudja, hogy a sírás és a nevetés azonos mélységből törhet elő. Gáti Oszkár Ványa bácsiját porig alázta az élet, de ő maga készségesen segédkezet nyújtott ehhez. Egy személyben tettes és áldozat. Mint a legtöbbünk. Elvesztegette az életét vagy csak leélte? Megválaszolható lenne ez? Az előadás végén gyámoltalan, soha felnőni nem tudó gyerekként Szonya ölében kucorog.
Ki ez a Ványa bácsi? Van erre szavakba foglalható válasz?
Gáti Oszkár.