Képbeszéd

Színpad

Torontó belvárosában egész tömböket zártak körül a kígyózó sorok. Pálfi György is elcsodálkozott. "Majd ha az én filmemre fognak ennyien várni -kiáltja- addig megelégszem ezzel a rengeteg tapasztalattal-, folytatja halkabban - amit most hazaviszek."
A Varisity mozi halljában 4 kanadai magyar újságíró várta Pálfit. "Itt a mi fiúnk"! miközben Edward Lachman amerikai rendező Tarr Béla nevét igyekezte ízes magyarsággal kiejteni.

-Én gyermekkorom óta a film körül élek. Azon szerencsés, vagy szerencsétlen emberek közé tartozom, akik már 6 évesen tudták, hogy mik akarnak lenni, és kemény munkával most ezt el is értem. Van egy játékfilmem...
A jót jól véghezvinni alázat és tisztelet nelkül nem lehet. Hiszen olyan anyaggal dolgozik az ember, amelynek nem akar az ellensége lenni, s aki már átélt egy-két alkotói folyamatot, az tudja, hogy az anyag néha eluralja az embert. Másként kell a filmhez nyúlni, amikor a forgatókönyv alapján elkezdi a forgatást, és máshogy, amikor a vágószobában ül. Az utómunka megint sajátos bánásmódot igényel. Ilyenkor hosszú és látszólag értékes percek kerülnek a kukába - nemritkán egész jelenetek -, és mese nincs: ettől lesz "jó" a film. Az anyag így kívánja meg. Ez alázat. Erre most különösen nagy szükség volt, hiszen a filmben gyakorlatilag nincsen beszéd.

-A dialógusok hiánya valami egészen másfajta megfogalmazásra kényszerített. De nemcsak az alkotót, hanem a közönséget is feladat elé allította!

-A film mindenkori legfontosabb eleme a kép, és a legtöbb információt is ez hordozza, vagy ennek kellene hordoznia. Nem akartam, hogy a képek helyett bármi vagy bárki más beszéljen. Akit mesélőnek szántam, és bizonyos időközönként felbukkan a filmben, az sem szólal meg, hanem csak csuklik. Ellenben atmoszférát, állathangot, csörömpölést és mindenféle zajt ritmusba szerveztünk. Ezzel sajátos filmnyelvet alkottunk meg, amely nem némafilm, mert zajok vannak, nem természetfilm, mert személyekről szól, de nem is "Baraka", mert egy konkrét történetet mutat be. A történet maga egy rejtély, ha úgy tetszik krimi, és a nézőnek a mi rendőrünkkel együtt kell nyomoznia. Én úgy gondolom, hogy a néző kapható a játékra, főleg, ha jól tálaljuk a mozit.

-Jiri Menzelnek is volt egy-két dicsérő szava a Hukkle-ról, ez, gondolom, kellőképpen vitaminozta az önérzetét!

-Jiri Menzelt meg lehet nevezni. Ő valóban olyan alkotó, akinek a véleménye mérvadó. Persze szakmai szemmel nézi a filmet, de enegem jobban érdekel a közönség reakciója.

-Simó Sándor(a képen), akinek ezt a filmet dedikálta, és aki mestere volt a főiskolán, már nem élhette meg, hogy teljes hosszában láthassa a Hukkle-ot. Mit akart bizonyítani Neki ezzel a filmel?

-Hogy tudok filmet csinálni, hogy nem voltak hiábavalóak ezek az évek. Sándorral nagyon sok vitám volt. Én kerestem a saját nyelvemet a filmben, Ő pedig az övét akarta átadni. De a két út meglehetősen különbözött, nem tudtam közelíteni az Ő elképzeléseihez. Egyszóval azt akartam bizonyítani, hogy másként is lehet filmet csinálni.

-Mit gondol, ha most Simó végignézhetné a Hukkle-öt, mit gondolna magában? Vakarná a fejét, vagy tenne valami határozott kijelentést?

-Simónak megvolt az az erénye, hogy revidiálni tudta a véleményét. Korrekt volt. Ha azt gondolta egy forgatókönyvről, hogy az megvalósíthatatlan, de én mégis megvalósítottam, és az elkezdett működni, akkor azt mondta: "Elnézést kérek,nem hittem volna, de ez jó". Gondolhatja, ezek életem legnagyobb pillanatai voltak.
A Hukkle-ról sok a pozitív visszajelzés. Azoktól az emberektől is, akik a Sándor világához közelebb álltak mint én. Tehát úgy érzem, most lemaradtam egy ilyen boldog pillanatról.

Ezen kívül pedig azt szerettem volna üzenni Neki, hogy ez az Ő filmje is. Az első kép az Ő neve.