Kopányi György - születésnapi beszélgetés

- Nem minden író dramaturg, ebből következően: nem minden dramaturg író. Az viszont szerencsés eset, ha egy dramaturg író is. Végtére is, mi a feladata egy dramaturgnak? Hogy egy drámai mű mellett bábáskodjék. Ahhoz viszont, hogy még szakmai segítséget is nyújthasson az írónak, némiképpen bele kell bújnia a szerző belső világába, anélkül, hogy erőszakot kövessen el a művön. Kis híjján hatodik érzék kell ahhoz, hogy az együttműködés demarkációs vonalát át ne lépjük. Némi humorérzékkel: az a jó dramaturg, aki miközben könyékig vájkál az író lelkivilágában, sértetlenül hagyja annak érzékenységét.

- Önnél ez a képesség hogyan alakult ki?

- Pécsett születtem, ott csöppentem bele az irodalmi életbe, ott hitették el velem, hogy költői képességekkel rendelkezem. 1942-ben fogadtak be maguk közé olyan nagyszerű íróemberek, mint például Várkonyi Nándor, Csorba Győző, Weöres Sándor. Még Hamvas Bélát is megismerhettem, aki időnként vidékről járt be Pécsre. Hosszú a sor, talán a legfontosabb, hogy akkor az a szellemi világ valóban parnasszusi volt.

- Akkor, pontosabban, mit jelentett ez a "parnasszusi" lét?

- A "szent hely" a Nádor kávéház egyik boxa volt. Hetente ültünk össze, ott olvasta fel a költő a legfrissebb verseit, a novellista az elbeszéléseit. Ott fedeztek fel engem, aki tulajdonképpen képzőművésznek készültem. Időközben azonban tudomásul kellett vennem, hogy egyidőben két istennek nem szolgálhatok. Az irodalmat választottam. Nagyon szerencsés pillanatban indulhattam el, hiszen azokban az esztendőkben Pécsnek nagyon rangos folyóirata volt, a SORSUNK, melyet, 10 esztendős nagyszerű tündöklés közepette tiltottak be.
Ez a hely itt nem alkalmas arra, hogy a korabeli szellemi élet tragikus részleteire rátérhessek. Várkonyi Nándort félreállították, megalázták, főművének, a SZÍRIÁT OSZLOPA-t bezúzták, Csorba Győző fölé, aki addig a Városi Könyvtár igazgatója volt, egy susztert helyeztek. A történtek ellenére a város szellemi életét nem tudták megsemmisíteni. Az irodalmi életnek új folyóirata lett, a DUNÁNTÚL, majd jóval később a JELENKOR, mely még ma is a legjobb vidéki folyóiratok egyike.

- Innen hogyan vezetett az út a későbbi nagy szerelemhez, a rádióhoz?

- Nagy vargabetűkön át. Még Pécsett nagyon közeli barátra akadtam Mészöly Miklósban, aki abban az időben Szekszárdról vonatozott le hozzánk. Ő ugyanis, másodmagával szerkesztette szűkebb hazájában a Független Kisgazdapárt újságját. Ő került fel azokban az években Pestre, és az ő kapcsolatai révén, 1951-ben kerültem az akkor Széll Jenő vezette Népművészeti Intézet szerkesztési osztályára.

(A képen: ül Csorba Győző, állnak Kopányi György - Martin Ferenc)

Ott akkor két sorozatot adtak ki a műkedvelő színjátszócsoportok számára. A Népszerű Drámák című kiadvány a fejlettebb csoportok számára csak klasszikusokat jelentetett meg, a Színjátszók Könyvtára pedig hol dramatizált, hol eredeti magyar szerzőktől származó drámákat, vígjátékokat adott közre. Nos, ehhez a feladathoz némi szakmai hozzáértés szükségeltetett. Mivel volt már némi jártasságom a színházat illetően, hiszen egy időben a Dunántúli Napló kulturrovat vezetőjeként színházi kritikákat kellett írnom, már Pécsett pótolnom kellett a dramaturgiai ismereteimet. Itt viszont már a könyvtárakat bújtam, hogy ne maradjak meg az autodidakta szinten.
Aki viszont közelebb kerül a színház világához, és hajlandó időt áldozni a közelebbi ismerkedésre, azt a színház többé el nem ereszti.
Ám aztán bekövetkezett az ötvenhatos forradalom, amikor is távollétemben beválasztottak az Intézet forradalmi bizottságába. Nagyon nagy megtiszteltetésnek éreztem, lelkes voltam, s többedmagammal elhatároztuk, hogy elindítunk egy EURÓPA című folyóiratot, melybe pártállástól függetlenül, minden itthoni és határainkon kívüli írót becsalogatunk. Nagyon lelkesek voltunk. De - mint ez köztudomású - mindössze még pünkösdi királyságnak se volt mondható.
Ami ezután következett, az már szomorúbb fejezete az én életemnek is. Széll Jenőt 8 évre bebörtönözték, engem csupán kirúgtak az Intézetből. Azonban ezúttal is szerencsém volt, mert egyesztendős munkanélküliség után, mivel korábbról már ismertem őt, Ortutay Gyula felvett a Népfront Országos Tanácsához, természetesen nem bizalmi munkakörben. Egyetlen feladatom volt: a szocialista országok nagy évfordulójain nekem kellett a művészi műsort összeállítani. Bizonyos értelemben ez misszió is volt, mivel szilenciumos színészeket, operaénekeseket szerepeltethettem, jó pénzért.

Közben persze írtam. Sokat írtam, egymásután írtam prózát, meséskönyvet, regényt, azt hiszem itt a sorrend teljesen mellékes kérdés. Végül nekifogtam egy hangjátéknak, melynek zenéjét Farkas Ferenc szerezte, a Rádiószínház elfogadta. Siker lett. Olyan visszhangja lett, hogy a bemutató után pár héttel megkeresett Bozó László, a Dramaturgia akkori vezetője, és ajánlatot tett nekem: legyek a Dramaturgia munkatársa. Verebet lehetett volna fogatni velem. Végre! Hiszen még ma sem vagyok politikus alkat, és, mint említettem, már megfogott korábban is a komédia múzsája. Hát persze, hogy igent mondtam! Ez 1961-ben történt.

- Kezdetben még maguk a hangjáték művelői sem látták tisztán a műfaj nagyon pregnáns sajátosságait. A kezdetben a narrátor állt a történet középpontjában, ő képviselte az írót, ő beszélt bele a cselekménybe, hiszen a helyszíneket valamiképpen láttatni kellett, sőt, a történet egy részét mesélő adta elő.
Évek teltek el, míg rájöttek a műfaj egyre profibb művelői, hogy itt valami más is megjeleníthető. A hangjátékban minden tárgy megszólalhat, a hangjátékban a csodák szinte megfogható közelségbe kerülhetnek, sőt: a műfaj tehetségesebb, és avatottabb művelői rájöttek arra, hogy mindez úgy is kivitelezhető, hogy az egész történet a HALLGATÓBAN jelenjen meg. A hangjátékban a rádió mellett ülő személy azonosulhat a számára rokonszenves figurával. A hangjáték nem nélkülözheti a hallgató fantáziáját. Sőt: arra kényszeríti, hogy részt vegyen a históriában! Mindenkinek van olyan filmélménye, amelyikben a kutya beszél, az angyal röpdös. Még a legjobbakban is érezhető a trükk! Ugyanezt a hangjátékban könnyedén elfogadhatóvá tehetjük.

- Talán öt-hat év? De egy biztos: mint író megittam a levét annak, hogy beleszerettem a műfajba. Én valaha töméntelen verset írtam, most elkövetkezett a hangjátékokkal fertőzött ember korszaka. És, tekintettel arra, hogy Magyarország sem nélkülözi a sznobságot, kategorizálták az önjelölt ítészek a műfajokat. Míg például Harold Pinter, az angolok nagyon népszerű drámaírója tulajdonképpen a hangjátékaiból élt, itt szinte kategórián kívül tartották számon a rádiójátékot. Egy bűnrossz regény jóval hamarabb hozta meg szerzőjének az elismertséget, mint egy remekbe sikerült hangjáték létrehozójának a megemlítést.
Ahhoz, hogy hazánkban egy író hangjátékkötetét kinyomtassák, valamiféle más műfajban kell jeleskednie? Én ezt most úgy jelentem ki, hogy spongyát rá, miért írtam vagy ötven-hatvan hangjátékot két-három prózakötet helyett? Lám, itt most egy skizofrén dramaturg nyafog, pedig az írót a kutya se kérdezte. De hát megkérdeztek, felelnem kellett rá.

- Gondolom a dramaturg munkája nem ér véget azzal, hogy átveszi az írótól a kész művet?

- Sőt! Végső soron miért is ne adna az író a dramaturg kezébe olyan művet, melyen semmiféle átdolgozás nem szükséges? Általában az elfogadott mű kerül a rendező kezébe. Az ideális persze az, hogy a dramaturg már az alkotás közben gondol a rendezőre is. Jó esetben egy alkotói hármas hozza létre a művet. Az író, a dramaturg, valamint a rendező együtt oszt szerepet. És itt elengedhetetlen, hogy hangsúlyozzuk: a Rádiószínház az ország legnagyobb színtársulatával rendelkezik! Nálunk ritka eset a szereposztás mizériája. Mi tele voltunk Kossuth díjas színészekkel, a legjobbakkal, a legalkalmasabbakkal.

- Bevallom, én nem tudtam minden rendezővel zavartalanul együtt dolgozni, ám az a néhány, akivel szót értettem, bármelyik jó színházban is megállta volna a helyét.
Elsősorban dr Cserés Miklóst említeném, aki a Rádiószínház megteremtője volt. A napokban fogja éppen az ő emlékére állított emléktáblát leleplezni szülőfaluja Tiszaladány, valamint a Rádió vezetősége. Használta a doktori címet, de ez járt neki! Doktora volt a hangjátéknak. Ő volt az egyetlen, aki könyvet írt a "láthatatlan színház"-ról. Nagy kár, hogy már a most házon belüli kollégák sem tudnak róla.

Aztán itt volt Varga Géza, akivel évtizedekig dolgoztunk igen harmonikusan. A tökéletes együttműködésre jellemző, hogy amikor Mándy Iván hangjáték került a kezünkbe, szinte megtanultunk "mándyul". Jelentős rendező volt még Török Tamás, aki - sajnos - túl hamar ment el közülünk. Jómagam több hangjátékom sikerét köszönhettem neki. És persze néha külső rendezőkkel is dolgoztunk. Nekünk még Várkonyi Zoltán is dolgozott, én még azzal is dicsekedhetek, hogy Marton László, a Vígszínház mai igazgatója is rendezte saját hangjátékaimat.

- Jókor említjük. Itt ült szemben velem, a Centrál Kávéház ablakánál Szilágyi György. Testi-lelki jóbarátok vagyunk. Ha ránézünk, le se tagadhatná, hogy izgalomban van. Hiszen ezekben a pillanatokban kerül a könyvkereskedésbe a "Hanyas vagy?" CD-lemezzel egybekötött kiadás. Természetesen Kálmán György tálalásában. Úgy illett volna, hogy a Rádiónak jusson eszébe, de hát#8230; Mostanában egyebek kötik le az illetékeseket. Nem csodálkozom.

- Harmincöt évre emlékszem. Talán azért nem volt kedvem fölkelni a székemről, mert szerettem. Mert hivatásnak éreztem. Amíg úgy éreztem, hogy szép és jó, amit csinálunk, még veszekedtem is a meggyőződésem jegyében.
Végtére is - ezt talán ki kellene húzni ebből a vallomásból -, ötven-hatvan rádiójátéknak voltam a szerzője. Huszonhat külföldi rádió sugározta őket. De hát ez csupán adat, büszkeség mondatja velem.
A Jászai Mari-díjat dramaturgi munkámért kaptam, nem is panaszkodom, hiszen jónéhány nívódíjat vágtam zsebre, hol íróként, hol dramaturgként. És közben eltelt egy emberöltő. Észre se vettem, hiszen mindig elfoglalt ember voltam. Néha bejárok "tetteim színhelyére". De már csak kevesek emlékeznek rám. Egyéb műveimről itt most ne essék szó, hiszen itt most a dramaturg volt a megszólított.

Képek: Kopányi György magán-gyűjteményéből, és a szerző