Magyarország regionális kultúrközpont lehet

Az úgynevezett kultúra állami támogatása mennyire keresztfinanszírozás?

H. L.: Kezdetben (az NKA 1993-tól működik - a szerk.) az volt, azóta azonban a járulékalap kibővült: a kultúrán kívüli szolgáltatások ma a fő források, nem a színházjegyek, a könyvek utáni százalékok. A három legnagyobb bevételi csoport a reklám, a beruházások és a szórakoztató elektronikai termékek vásárlása utáni befizetés, tehát jórészt a kultúrából élő szolgáltatások és tevékenységek.

Kultúrán kívüli szolgáltatások? Mit kell kultúrán értenünk?

H. L.: Az Alap nem valamiféle definíció alapján dolgozik, ráadásul az eljárás kuratóriumonként változó. (Az NKA-nak 15 szakmai kollégiuma, azaz kuratóriuma van - a szerk.) Ki mondja meg, ki a költő vagy író? Hadd legyek optimista, és tételezzem fel, hogy a pályázati pénz felhasználásának valami köze van ahhoz, ami a pályázatban szerepel. Elmosódottak ezek a területek. Ez a dolog természetéből adódik, nem feltétlenül baj.

Vannak kvázihivatalos "kultúraterületek", amelyeknek a természetük szerint jár a támogatás?

H. L.: Ami azt illeti, nagyon szeretnék megszabadulni a ránk lőcsölt feladatoktól, amilyenek az elmúlt négy évben is jellemzők voltak. Például a minisztérium által felügyelt nagy kulturális intézmények alapfeladataihoz kellett nyilvánvalóan előre lejátszott pályázatokat beírni. Az ehhez szükséges nagyságrendileg 4-500 millió forintot be kell tenni a minisztérium költségvetési előirányzatába.

Mennyi pénzzel gazdálkodik az NKA összesen?

H. L.: Idén az Alap bevételi előirányzata körülbelül 5 és fél milliárd forint, amelynek körülbelül 8 százaléka a működési költség, nagyságrendben 10 ezer pályázat kezelése komoly apparátust kíván.

Hogy fog ez változni?

H. L.: Egy tervezési szakasz legelején sok a nyitott kérdés. Jövőre hat és fél, hét milliárd forint járulékbevétel is elképzelhető, ahogy a kulturális járulék fizetésére kötelezett termékek forgalma nő. A pályázati lehetőségek javuláshoz az is hozzájárul, ha sikerül az említett 4-500 milliót az Alap kötelezettségeiből kivenni, továbbá, ha az eddigi miniszteri rendelkezésű 50 százaléknyi támogatási összeg 25 %-ra csökken, amint erről Görgey Gábor miniszter úrral már megállapodtunk.

Utalt rá, hogy a költségvetési intézmények eddigi támogatási gyakorlatával kapcsolatban vannak fenntartásai.

H. L.: Ha egy helyi művelődési ház vagy egy önkormányzat pályázik valamilyen projektre, az rendben van. De hogy egy nemzeti alapintézmény fenntartási költségei egyáltalán bekerülhessenek a pályázati rendszerbe, az nonszensz. Mi van, ha jövőre nem kap, bezárják?

Tehát csökkentené az automatizmusok arányát?

H. L.: Ne jelentsen jogalapot a pályázásra a pályázó intézmény puszta léte. Meg kell állapodnunk a kuratóriumainkkal, hogy a pénznek mondjuk a 20-30 százaléka csak bizonyos feltételekkel legyen elnyerhető.

Milyenekkel? A megfelelő pályázati rendszernek inkubációs támogatást kell nyújtania?

H. L.: Igen, ne fenntartási, fölélési célra használja a pályázó az összeget, hanem terjeszkedésre, arra, hogy közeledjen a reális szférához. De minőségi követelményekről is szó lehet. Továbbá nagyon örülnék, ha a szak-kuratóriumok a pénz egy részét olyan projektekre költenék el, amelyek nem csupán helyi, hanem regionális közönség igényét elégítenék ki.

Ez a pályázók szövetkezését is jelentheti?

H. L.: Ehhez hozzá kellene szokni. Ha teszem három önkormányzat ad össze pénzt, az Alap fokozottan érezze kötelességének a hozzájárulást. Másfelől nem vagyunk elkötelezve egyetlen intézménynek vagy megyei önkormányzatnak sem, és igenis megpróbálhatjuk együttműködésre serkenteni ezeket a szervezeteket.

Tehát fokozottan törekedni kívánnak a kultúra társadalmasítására?

H. L.: Látok koncepcióváltási lehetőséget, megjegyezve, hogy Jankovics Marcellt (az NKA előző elnöke - a szerk.) nagyon tisztelem, amit erről mondok, az tehát nem kritikai célú. Az ő szemléleti modellje a piramis, amely szerint a pénzt alapként jól szét kell teríteni, mert mennél többeknek jut belőle, annál magasabb lehet a piramis. Az én megközelítésem azon a lesújtó adaton alapszik, hogy a magyarországi háztartások kevesebb mint tizede költ pénzt kulturális szolgáltatásra vagy eszközre.

Hogyan lehet előrelépni?

H. L.: Tudom, hogy az Alapnak nem is az a törvényben megfogalmazott célja, hogy a kultúra közvetítését erőltesse mindenek felett. De az korántsem mindegy, hogy a háztartásoknak 8, vagy pedig 15 százaléka képes-e bármiféle kultúra befogadására. A pénz egy részét tehát szerintem mindenképpen arra kell költenünk, hogy a kultúra mennél több ember számára jelenthessen élményt.

Az új követelmények mellett új technikai lehetőségek is vannak. Például Ön szerint meddig tartható fenn az a közgyűjteményi és publikációs koncepció, amely ma nálunk uralkodik?

H. L.: Ha őszinte választ adnék erre, parazsat gyűjtenék a fejemre. De az újabb vállalkozások sem szívderítők. Aki látta az Álmok álmodói kiállítást, az - teljesen eltekintve a politikai áthallásoktól, csak technikai szempontból - szomorúan érzékeli, hogy a tényleges, nem is drágább lehetőségektől mennyire elmarad. Sok külföldi múzeumban jártam. Megnéztem a rotterdami Hieronimus Bosch-kiállítást tavaly. Elképesztő teljességgel tárulkozott föl az életmű a számítástechnika segítségével. Számítógép- és internethasználó lévén igencsak fogékony vagyok erre. A mi közgyűjteményeink a hagyományos eszközökkel nem fognak tudni megküzdeni a feladatukkal, és nem fogják bírni a versenyt. Pedig a digitalizáció az alaptevékenység mellett a korszerű PR- és marketingfunkciót is támogathatná. Chagall-kiállítás Budapesten? Miért ne jelenhetne meg minden áruház kirakatától a számítógépek képernyővédőiig néhány jó minőségű digitális Chagall-reprodukció, eljuttatva legalább pár művet a legtágabb közönséghez?

Mindamellett nyilván nem elsősorban technikai kérdésről van szó.

H. L.: Pár éve foglalkoztam népegészségüggyel. Rá kellett jönnöm, hogy világszerte az ilyen programok 80 százaléka marketing és PR, 20 százaléka tudományos produktum. Mármost a hazai egészségügyi szakemberek nem arra vannak, hogy az egészségmegőrzés és -fejlesztés tudnivalóit hatékonyan közvetítsék. Ám mondjuk a népművelők kimondottan alkalmasak erre. Tehát olyan pályázati megoldás lebeg a szemem előtt, hogy az egészségüggyel foglalkozó minisztérium és az Alap adjon össze pénzt közös pályáztatásra, úgy, hogy azt csak közösen nyerheti meg mondjuk egy városi orvos és művelődési központ. Azaz: a támogatás hozzájárul az eredményhez is, és annak a célközönséghez való eljuttatásához is.

Összefogást minden szinten?

H. L.: Tovább is megyek az általánosításban. Találják meg egymást az értelmiség széttöredezett részei - tanár, orvos, mérnök, művész - a közös érdekű ügyekben, mert egymás nélkül érdemben nem boldogulnak.

Eddig izolált ország voltunk, és legföljebb arról folyt értelmetlen vita, hogy ki a magyarabb. Ámde két éven belül csatlakozunk az EU-hoz. Mit jelent a csatlakozás a koncepciók szintjén?

H. L.: A határon túli magyar kultúra támogatása eddig is az alapfeladatok között volt. Ezen nyilván nem kell változtatni. A határok sajnos nagyon sok területen nem bomlanak le maguktól. Ám az, hogy az EU-hoz csatlakozunk, egészen sajátos, nagy jelentőségű változás előtt nyithat utat. Mi leszünk az EU legkeletibb országa, sőt a Balkán felé tekintve a legdélibb. Ez roppant kulturális kihívás és lehetőség. Budapestet tudatosan multikulturális központtá lehet fejleszteni, amilyen más okokból egyébként már volt, a huszadik század elején.

Vámos Tibor akadémikus, informatikus szerint az Osztrák-Magyar Monarchia az idő tájt egy kis Amerika volt, multikulturális, toleráns, sokvallású, befogadó világ.

H. L.: A nagy központok, mondjuk Bécs és Budapest, megosztották a feladatokat. Budapest közvetített a keleti, a déli és a nyugati kultúra között. Az akkori szerb, horvát, szlovák értelmiség nevesebb képviselői közt talán nem is volt, aki ne tanult volna Budapesten. Átmenetileg ez volt az egyik meghatározó kulturális találkozási pont. Most megint erre adódik esély. Igen: nemcsak a magyar, hanem a horvát, a szerb, a szlovén, a szlovák, az osztrák művészek itt tudnának egymással találkozni.

Alig elképzelhető kulturális fellendülés küszöbén állunk?

H. L.: Budapesten, tágabban Magyarországon a befektető mindent megtalál, infrastruktúrában, biztonságban, tisztaságban, erőforrásokban, kultúrában. Ide tudjuk csábítani a környező régió összes kulturális produkcióját. Ha most észnél vagyunk, ez a helyzet nemcsak kulturális föllendülést jelent.

Ebből viszont az következik, hogy nem csupán az országhatárokon belüli kultúrát, de nem is korlátozottan a magyar nyelvűt kell támogatni!

H. L.: Így van. Például már látszik a lehetősége annak, miként lehet a magyarországi cigányság kultúráját nem festett kép szintjén segíteni. Vagy van ma egy zsidó kulturális reneszánsz.

A Vámos Tibor által kis Amerikaként jellemzett viszonyokhoz képest, amelyeknek szerinte csak kifutása volt például a harmincas évek olyan kulturális csúcsa, mint a nevezetes Fasori Gimnázium, Teller Edével, Neumann Jánossal és még sokakkal, a múlt század közepére a határok magasra emelkedtek. A század második felében is internacionalista frazeológiába burkolt izolált nacionalizmusban éltünk. Ez változik most meg?

H. L.: Alapvetően. Hozzáteszem: éles versenyben vagyunk másokkal. A kulturális centrum szerepre mások is igényt tartanak Budapest, Szeged, Debrecen, Pécs stb. mellett. Bécs, Prága, Pozsony, hadd ne soroljam. És nincs idő várni.

Nem olyan az ország, mintha gyanútlanul szenderegne egy földrengés előtti pillanatban?

H. L.: Segítenünk kell a magyar kultúrának fölkészülni az EU-tagsággal járó lehetőségekre, kötöttségekre. Mi például két évig már megpróbálhatjuk megelőlegezni ezeket, olyan pályázatokra szorítva a mezőnyt, amilyenekkel a tagság pillanatától szembekerül. Ez nagyon olcsó tréninglehetőség. Ha kialakulnak az EU-ban prioritások, miért ne köthetnénk mi is azokhoz a pályázatainkat, akkor is, ha a kultúrdiplomácia még nem egyezett meg intézményesen ebben?

A kuratóriumok között teljes a nézetazonosság mindezen elvekben?

H. L.: Nem feltétlenül, de a mi rendszerünk kizárja, hogy elnöki, hatalmi szóval lehessen döntéseket hozni. Nekem tehát komoly megegyezéseket kell elérnem. Erre is vonatkozik a közvetítőrendszerek kitisztítására irányuló késztetésem. De ide tartozhat az is, ha az Alap a nagyon szolid és tiszteletreméltó pénzosztási ténykedését fölváltja egy kicsivel kockázatosabbra, prioritásokkal, versenyzőkkel. Ehhez más kommunikációs technika tartozik. A halvány közzétételek helyett igenis esetről esetre meg kell nyerni az értelmiségnek, a szakmai tényezőknek a támogatását.