|
Most belekóstolhatott egy kicsit ebbe a bolondokházába - mondja nevetve Muskát László, amikor végre ideje jut a beszélgetésre. - A művészeti titkárság nem foglalkozás, hanem életforma. Éjjel-nappal a színházban kell lenni, mert állandóan adódhatnak váratlan helyzetek, amit azonnal meg kell oldani. Ezek nem tervezhető dolgok, ide lélekjelenlét kell, tolerancia, no meg angol hidegvér.
Mi a feladata egy művészeti titkárnak?
A színház művészeti munkájának irányítása és koordinálás az igazgató és a művészek között. Ez különösen civil igazgató esetén fontos, ilyenkor a színészek érdekeit kell védenem akár az igazgató ellenében is. De a legfontosabb feladat az egyeztetés, különösen a mai világban, ahol nincs központi színészegyeztető, mint régen. A kisebb szinkron- és filmstúdiók már egyáltalán nem keresnek meg engem, mert nem ismerik a szakmát. Diszponálnak színészeket anélkül, hogy az anyaszínházukkal egyeztetnék őket. Pedig én felelek azért, hogy a színész a próbán, a főpróbán, az előadáson, vagy tájelőadáson ott legyen. Így is adódhatnak váratlan helyzetek.
Egyszer műsorváltozás miatt a Népszínházban éppen Jordán Tamást kellett helikopterrel hazahozatnunk a pusztáról, ahol Jancsó Miklóssal forgattak. Akkor még nem is voltak mobiltelefonok! De megoldottuk, mert Gyurkó László igazgatónak nagyon jó kapcsolatai voltak. Vagy Széles László, aki a Magyar Színházból jött a Radnótiba, megtartotta ottani szerepeit is, és egyszer összecsúcstak az előadásai a mi főrpóbahetünkkel. Ilyenkor a művészeti titkár tizenöt évet öregszik, de megoldja a lehetetlent is. Szerencsére a színházak rugalmasak egymáshoz, mindenki segít mindenkit. Ez mindig is így működött. Az igazgatók balhézhatnak, a művészeti titkárok viszont mindent elsimítanak. Mi arra vagyunk nevelve, hogy menjen az előadás.
Hogy lesz valaki művészeti titkár? Van ilyen képzés?
Nincs, és ezt magam is furcsállom. Amit ma egy titkár csinál, az felér egy PR-menedzser munkájával, de míg őket képzik, a színházi szakmában nincs ilyen. Jordán Tamás tervezi is, hogy visszállítja a kikopott, elfelejtett szakmák újraoktatását. Én sem így kezdtem a pályát.
Nemzeti stúdiós voltam, miután hatszor nem vettek fel színésznek a főiskolára. A stúdió azonban felért egy iskolával: Bodnár Sándor (rendező), Simon Zoltán (zenei vezető), Györgyfalvai Katalin (táncos-koreográfus) tanított ott akkor, ráadásul megismertem az egész szakmát. 183 cm-s, vékony fiatalemberként minden nagy előadásban statisztáltam: Mózes, VII.Hadrian, Az ember tragédiája, Rómeo és Júlia. Aztán 1972-ben Andorai Péterrel együtt Kecskemétre szerződtünk, Radó Vili bácsihoz. Utána lett ott Ruszt József a főrendező, őtőle tanultam a legtöbbet az életben. Ott jöttem rá, hogy a színészetet nem nekem találták ki. De azt tudtam, hogy már nem tudom elképzelni az életemet színház nélkül.
Ruszt dobott be a mélyvízbe, amikor elment Simon Ibolya titkárnő és én lettem a művészeti titkár. Akkor még zömmel nők látták el ezt a feladat, csak Simon István volt Pécsett, Traub Pál a Madáchban és Pethő Béla a Vígben. Szerencsés dolog volt, különösen vidéken, ahol mindenki együtt él, hogy egy közülük való ember lett vezető, ez megkönnyítette a dolgomat. Nagyobb bizalommal voltak irányomban, gyakorlatilag ott tanultam meg a szakmát. Azt, hogy a színházban a színész a legfontosabb, mert ő viszi vásárra a bőrét a színpadon, és mi itt mindannyian az ő munkáját kell hogy elősegítsük.
Fotó: Kadelka László
|
