| Pufival a magyarország.net fórumán találkoztam amúgy virtuálisan, ahol külhoni és belhoni hozzászólók szemléletét, tudását csiszolgatja nap mint nap, rendíthetetlenül. Meginvitáltam a Taraszra, amiről ekként referált: "Valóban nagyon izléses és szép honlap a Terasz." Csevegéseink során ötlött fel a gondolat, hogy egy elektronikus, ám mégis hús-vér interjú keretében bemutatom Pufit a Terasz olvasóinak is. |
| Egy Torontóba "kiugrott" színész hogyan jut el a Pro Cultura érdeméremig? |
| Kosaras Vilmosnak születtem és William Kosarasként élek immár 28 éve, de mindenki Pufinak hív. 5 éves voltam a II Világháború végén. 1956-ban nem voltam forradalmár, de a magyar forradalom életem meghatározó élménye maradt. 1962-ben elvégeztem Rózsahegyi Kálmán Színiakadémiáját, és leszerződtem a Győri Kisfaludy Színházba. 1965-ben visszaszerződtem Budapestre a Kamara Varietébe, majd a Magyar TV rendezőasszisztense lettem. 1973-ban elhagytam Magyarországot, s Kanadában telepedtem le. Azóta itt élek. Itt érvényesítettem a diplomámat. Némi kitérővel mára főfoglalkozású magyar lettem, a Pro Cultura érdemérem boldog-büszke tulajdonosa. |
| Önt a kultúrszomj és fizikai-szellemi alkata vezette a színházhoz. |
| Valójában több oka volt a színházhoz való vonzódásomnak. A legfontosabb talán, hogy abban a kisvárosban ahol éltem, - Zalaegerszegen -, nem volt színház. A nyári szezonban vendégszereplő Kaposvári Színház vendégjátékai hatására döntöttem: színész leszek. Másfelől kövérségem miatt kegyetlen ifjúságom volt. Meglehetősen sok megaláztatásban volt részem. Társaim mindig csúfoltak, amitől sokat szenvedtem. Viszont a színpadon megfordult velem a világ. Minden, ami civilben elviselhetetlennek tűnt, a színpadon teljességében a javamra fordult. Lubickoltam az elismerésben, a fellépés okozta felszabadultság érzésében. |
| Mégis elhagyta a színházat. Legalábbis egy időre. |
| Hosszú volt az út Zalától a Szabadság térig. Imádtam a Magyar TV-ben dolgozni. Életem legboldogabb napjait éltem meg ott, és mindig pörögtem, nem tudtam elfáradni. Mindenem volt a TV, mígnem egy szépnapon, hétfőről keddre virradóra Fellegi kirúgott. Egy világ omlott össze bennem. Ekkor temettem el anyámat, válófélben voltam, és az utolsó szalmaszál, a Moulen Rouge, ahol éjszakánként művészeti vezetőként dolgoztam, hogy- hogy nem, szintén megvált tőlem. Döntöttem. Kanada lett a vége. 1974 őszén kerültem Torontóba. |
| Ez egy igancsak lerövidített történet. Amúgy regénybe illő dolgok történtek a Torontói végállomás eléréséig. Úgy tudom, Torontóban is lelkesen részt vett a magyar színikultúra terjesztésében. Pedig megfogadta, hogy soha többé... |
| A Pro Cultura érdemérmet akkor kaptam, amikor 10 éves volt az általam alapított Torontói Magyar Színház. De ez a medál talán ennél több, illetve több korábbi tevékenységemet együtt jutalmazta. Amikor átléptem a határt Hegyeshalomnál, leszámoltam azzal, hogy valaha bármi közöm is lehet ehhez a hivatásomhoz. A sors azonban rácáfolt. Amikor megérkeztem Montreálba, a szállodaszobámban két magyar lap volt az éjjeliszekrényemen: egy Nagyvilág és egy Menóra. Az utóbbi egy helyi magyarnyelvű zsidó lap. Abban találtam egy hirdetés, hogy a torontói Művész Színház bemutatja az Erzsébet királynő című operettet. Rögtön tudtam tudtam, hogy előbb vagy utóbb, de ott leszek. Pár hónappal később le is költöztem Torontóba, és egy vállalkozó "samesza" lettem, aki hazai műsorokat hozott ki. Ezeket a műsorokat én utaztattam. Két műsor után azonban a pasi csődbement, ismét ott álltam állás és lakás nélkül. Ekkor felkerestem Kertész Sándort, a torontói színház igazgatóját. Kertész úgy fogadott, hogy már kikészítette az asztalra a fényképet, ahol Mezei Máriával vagyok lefényképezve a "Nagy kék jelzés" című filmben, az asztalán a Pesti Műsor néhány száma hevert, sárgával kiemelve a Kamara Varieté beli szerepléseimmel, valamint egy plakát a győri színházból. A Koldusopera plakátja, amelyet Bozóki Pista küldött ki neki. Ők együtt voltak valamikor a miskolci színházban. Mondhatnám a teljes káderlapom ott feküdt előtte. Nem szóltam semmit, csak vártam. Kertész a maga kedves teatralitásával átölelt, majd közölte, hogy még az ősszel játszani fogok, és ha nem haragszom, akkor a családi nevemet Kosáryra változtatja. Így sokan azt fogják hinni, hogy Kosáry Emmi a nagyanyám volt. Jót nevettem az ötleten, de az öreg egy zseni volt... Már az első előadás bankettjén mellém furakodott egy öregasszony, és bizalmasan közölte, hogy mennyire szerette a nagyanyámat. Na ettől úgy betojtam, hogy másnaptól órákat vettem Kertésztől a nagymamámról, mert féltem, hogy tudatlanságom hülyébbnél hülyébb helyzetekbe sodorhat. Az igazi nevemet csak akkor vettem vissza, amikor bezárt a Kertész, és én átvettem a Torontói Magyar Színházat. 1987 októberben nyitottunk Heltai, "A néma levente" című darabjával, főszerepben Császár Angélával a Nemzeti Színházból. De előtte eljátszottam a Kertésznél mindent, amit akartam, s azt is, amit ő akart. Így lettem Bóni a Csárdáskirálynőben, és az enyém volt még sok-sok táncoskomikus szerep, amiben a kilóimhoz képest repkedtem a színpadon a közönség nagy örömére. Emellett rendeztem irodalmi esteket, hazai vendégművészeket hívtam meg. 1976-ban egy Faludy estet rendeztem. Ő akkor itt élt. Olyan vendégeket hívtam meg, mint Szakács Miklós, Krencsey Marianne és sokan mások. |
| Hogyan alakult odakint a magánélete? |
| 1978-ban másodszor is megnősültem. Nagyon jó partnert találtam ehhez a cirkuszos élethez. A nejem lett a szervezés feje. Zseniális volt. 1000-1200-as teltházakat produkált, ő is büszke volt a színházra. |
| Ennyi elfoglaltság mellett jut idő a magyarországi honfitársaira is? |
| 1990-ben kaptam egy meghívót a kisvárdai fesztiválra. Elmentem háztűznézőbe. Ott elhatároztam, hogy hazahozom a színházamat Magyarországra, erre a fesztiválra. Ami nem volt egyszerű, sem művészileg, sem anyagilag. De megcsináltam. Arthur Miller, "Pillantás a hídról" című darabjával érkeztem. Amikor Zalaegerszegen, az előadás után lement a függöny, azt mondtam: színháztörténelmet csináltunk. Még soha nem fordult elő, hogy egy Amerikából érkező magyar színház itthon játszott volna. Talán ez az út marad életem legnagyobb élménye. Először játszottam a szülővárosomban profiként és a több mint 10 perces vastapsban csak álltam, folytak a könnyeim a boldogságtól, hogy ezt megérhettem. A turné Pesten, Kisvárdán, Kassán, Kolozsváron, Nagyváradon és Szatmárnémetiben folytatódott, és minden addigi fáradozásomért kárpótolt.
Mire emlékszik még szívesen? Meghatározó élmény volt az is, amikor először rendeztem kanadai színházban, hisz az angollal még javában küszködtem. Érdekes módon az elején minden simán ment. A próbákon ide ülsz, ott állsz fel, itt jösz be, ott mész ki, semmi gond. De a finisben ott álltam, és nem tudtam elmondani amit akartam, abban sem voltam biztos, hogy megértenek e. Szerencsére találtam egy magyar színésznőt, aki itt kint született, de beszélt magyarul. Ő segített nekem: ezt hozd egy kicsit melegebben, ha lehetne mélyebbről, avagy forgasd meg a fejedben mit is jelent ez neked. A premierről Kanada legjobb Mozart tenorja, akit egy baptista templom kórusából hoztam el, azt írta, hogy ,"ha Te nem találsz meg, elveszített volna a közönségem" . Amikor Pesten énekelt, egy Gála est után felhívott, hogy "Pufi, most már mindent értek, ez egy tehetséges nép!" No, akkor jó volt belenéznem a tükörbe. |
| Pedig Pufiról még köteteket lehetne írni. Rengeteg mindent csinál, amiről itt még szó sem esett. Többek közt újságot szerkeszt, szerkeszti a kanadai magyarok rádió - és tv-műsorát. Élmény volt vele "beszélgetni". |
