Csupa huncut buzgólkodás, odaadó túlsürgés. Verseik a közönség ítéletének szintjét mérik a cselekmény különböző fordulatainál, Rezes Judit diszkréten félrefordulva öklendezik a vérben pancsoló finálékor, érzelmileg mégis megérintetlenek az uraságok halálos végzetétől. Szolgálatkészek. Teszik dolgukat. Karénekeik közben szakszerű szerszámaikkal át-henger-festik a színpadot: előbb vérbe, majd gyászba borítják. De csak munkájukat végzik.
Ókori háromszögtörténet. Heraklész ? latinosan Herkules? belebolondul Ioléba, thesszáliai királylányba. Házához viszi hadjárata végén. Déaneira, hogy visszanyerje férje szerelmét, Nesszusz (Nesszosz) vérébe mártott ingét küldi neki. Heraklész testét áthatja a kentaur mérgezett vére, kiszenved; felesége öngyilkos lesz. A csapodár sorsot Heraklész fia ? Hüllosz ? már nem az istenek büntetésének fogja föl, kötelességből (vonakodva) engedelmeskedik a régi törvényeknek.
Ónodi Eszter (Déaneira) a megértő, okos feleség. Modern nő: nyílt házasságban él Herkulesével. Amikor meglátja gyereklány vetélytársát, megérzi a veszélyt. Életkori különbségeik is pánikba kergetik. Végleg elveszíti józanságát, amikor rájön, féltékenységében túllőtt a célon. Az előadás elején fényes, fehér paplanhuzatba tekerőzik, az anyag beborítja az egész színpadot, befed tárgyakat, bútorokat, szereplőket, békés fehérrel takarja el teljes világát. A végén körmeivel feltépi a színpad padlóját borító csomagolópapírt, alóla kibukkan a vérpiros festés.
Szirtes Ági hajcsavarokkal fején egy bútorelemben vagy telefonfülkében cigarettázik és keresztrejtvényt fejt. Mintha a fejtörő hozzátartozna Szophoklész tragédiájának megfejtendő isteni titkaihoz. Utóbb, rendbe tett frizurával, az örök színházi bizalmas rezignáltan figyelő és aggódó szerepkörét tölti be.
A szín mélyéről pihegve siet ? a leghosszabb labirintust választva ? Lengyel Ferenc, mint Hírnök. Igyekszik megfelelni tisztének, és sürgeti sóvárgott jutalmát. Kocsis Gergely (Likhasz) kétnyelvűen beszél. Ő tud a legártatlanabb képpel hazudni. Nagy közéleti gyakorlattal kizökkenthetetlenül magabiztos, mégha rábizonyítják is a hamis beszédet.
A nők karának jóslati szövegét felvételről, mintha Szabó Gyula boltozatos orgánumán hallottam volna, de ha így lett volna, biztos kiírják a színlapra. Tehát csak a fülem kongott. Azt azonban jól hallottam, hogy a színésznövendék Ubrankovics Júlia az előadás másfél órája alatt egyetlen árva szót sem szólt. Sokat mondóan hallgatott rabnőként, azzal a tudattal, hogy az egész kalamajka miatta van, róla beszélnek, érte élnek-halnak.
A rendező Gothár tervezte díszlet olyan mint egy működésbe hozott René Magritte-kép (Veszélyben a gyilkos, 1926.) a szín feneke felé szűkülő diafragma-ablakokkal, merőleges oldalfalaival, féloldalasan leskelődő-hallgatózó keménykalapos figurákkal. Kovács Andrea biztosan kikerüli a szecesszióban fogant redőzött görögösség és second hand-öltöztetés közötti szokványt. Magritte a sorvezető. Ha keménykalapos az asszonyi kórus, viselhetnek az útrakeltek akár trencskót, nem kell bajlódni történetiséggel. Ez nem a mitológia korának divatja, nem is jelenkori. A színház idejének jelmezeit hordják a színészek.
Gothár Péter lefordította a mitológiai mesét. Új, költőietlenül költői fordítást készített az előadáshoz Karsai György és Térey János. A tragédia előadásából dől a gúny. Néha megszólal a kemény, könnytelen kegyetlenségek közt Fekete Gyula vonósokra írt romantikusan szívből gyöngéd zenéje. Ettől még könyörtelenebb az előadás. A felhasznált zene froclizza a nézőket: nem kell pityeregni ? gondolkozzatok. Gothár szemtelenül egyensúlyoz a tragédia őszinte költőisége és a színházi konvenciók elavult egyezményes jelei között. Mészáros Béla kiülve a szín peremére, kiakadt félszemmel tikkelő madárbeszéddel pröntyög egy-egy verssort. A görög karbeli három társa érthetőre fordítja soronként az óbégatást. Szolid realista színjátszást váltogatnak orfeumi tréfákkal. Legszabatosabban Hajduk Károly méltatlankodva agonizáló, félig holt, sértetten nyügös Héraklésze, és Kovács Lehel bosszúért őrjöngő, pukkancs Hüllosza járja a stiláris kötéltáncot. A szabatosság a rendezői elgondolásra vonatkozik. Mindkét fiatal színész bravurosan egybe-hitelesíti a színháztörténeti gúnyt, a megélt színészi őszinteségel. Hajduk egymás után többször kiszenved a klaszikus Nagy Stílus szerint, a testét szaggató méregtől, többször feltámad indignálódva. Felelősségre vonja környezetét, mint a viccbéli Kohn halálos ágyán, amikor névsorolvasás tart hozzátartozóiból, végül mérgesen kérdi: Ki maradt a boltban?
Az akrobatikusan mozgó Kovács, Héraklész fiaként, feje fölé karjával védőn emelt esőköpenyben, úgy siet színre, mint egy 19. század eleji melodráma rosszban sántikáló intrikusa. Ebből az ikonográfiai tartásból hitelesen sistereg fölháborodott, igazságérzetében vérig sértett, bosszúszomjas szenvedélye. Elvakult dühében nem ismer sem anyát, sem istent. Leváltja a bűnös öreg isteneket. Új világ jön.
