Kedves Gábor! Születésnapod alkalmából előveszem díszes tokjából, letörölgetem és a fény felé tartva tenyeremen megcsillogtatok egy gyönyörű fél drágakövet. Azért fél drágakő, mert a másik fele nálad van, a két fél együtt adja a teljes emlékezetet az Ingeborg koncertről. 1969-ben az Egyetemi Színpadon a Szomory darabban a Te rendezésedben voltam először alkotó színész. Szabad választást adtál a színpadi létezésre. Hihettem, hogy az vagyok, akit játszom; önkívületben lévő zongoraművészként ujjaim könnyedén siklottak a billentyűk felett, hihetetlen hangzást csalva elő, hosszú, fehér "Liszt Ferenc" parókám lendületesen lobogott, tekintetem a magasságokat fürkészte, lelkem az égbe röppent. Azóta is ezt az önfeledt állapotot keresem mindig. Veled együtt csillapíthatatlan vággyal akarom tudni (József Attila finom distinkcióját alapul véve), hogy mi az ami "igaz" és mi az ami "csak a valódi". |
Hálatelt szívvel, megrendülten, könnyeimmel küszködve köszönöm Neked, hogy születésnapod alkalmából nem türelmetlenül, hanem kivételesen sok-sok szeretettel vagyok képes magamra gondolni.
|
