Születésnapi levél - Selmeczi Györgynek

Kantáta profana

(Tétel:)
Selmeczi György valahány éves.
(Annyi áldás szálljon rája!)

(Molto Furioso)
Egyrészt vén, mint az országút. Annyi (szerteágazó) tudást és (sokféle) tapasztalatot szerezni, mint amennyi az ő birtokában van, közönséges halandó csakis százévek alatt szerezhet.
Másfelől: annyira friss, megfontolatlan, lángoló és ambiciózus, mint ő, nem lehet, csak szemtelenül fiatal ember. Az országút egyébként közel áll Selmeczi úrhoz. Egyrészt nincs még egy olyan utazó nagykövet, europér kulturális attasé, aki annyiszor megtette volna az utat Marosvásárhely és Párizs közt, mint őzeneszerzősége.
Másfelől: kevés olyan országút létezik, amelyet annyit tapodtak, mint őt. Hogy bírja? Egyszerű. Mindig másutt van. Sőt egyszerre több helyen - nincs jelen. Szolnokon dirigálja a Csárdáskirálynőt, de a második felvonásra már határokon jő, hegyeken szökellve. Még oda se ért, de már Párizsban irányít holmi világszínvonalú, komolyzenei felvételt.

(Andante:)
Ideje volna végre megmondani, kiről is van szó. (Ha valaki nem tudná, esetleg.) E világszép módon rút, harmatgyenge fizikuma dacára nagy erejű férfi foglalkozása az, hogy a világon van. (Lásd: létezik.) Mellesleg: zeneszerző, karnagy bár zongorista (összevonás elképzelhető, gyengébbek kedvéért, lásd: bárzongorista), tenorálisan guturális énekes (Vazul - bár nem teljesen vak még), nagyon színházi rendező és egyébként is formaművész, virtuóz tudós és kalandor, valamint kiképzett Don Juan.

(Dramatico:)
Ha nem is Casanova, az ólombörtönt rég kiérdemelte. Ha volna még száz éve hátra (remélem, annyira azért nem haragszik rá az Isten), megérdemelné, hogy öt évre Velencébe zárják, és eltiltsák a tapstól.
Nem muszáj okvetlenül kenyéren és vízen tartani - nehezen bírná: képzett gourmand -, de a börtönőrök se ünnepelhetik - ez szigorúan tilos, hiába csörgeti a láncát. Egy teljes év, taps és sikerek nélkül - az elvonás kínjait valahogy túlélné. (Nehezen.) De aztán, ha hangszigetelt cellájában a priccshez ragasztanák az ülepét, és a zongorához bilincselnék a gerincét, megírná mindazon szimfóniákat, tonális és atonális, konkértan nagyfomátumú zeneműveket, amelyeket teljes komplexitásukban hall a (belső) fülével, s amely muzsikák ritmusát akadozó szíve majd ötven éve dobogja, üti, veri. (Sok dallamot lejegyzett már, de a nagyja hátra van még.) Csakis Velence legmélyebb kazamatáiba zárva érné utól magát, s az Istent, aki benne (is) lakozik. Így "csak" fut utána - nagyszerű sprinter -, lehagyja, visszanevet rá, szamárfület mutat az Úrnak, aztán ijedtében térdre zuhan, imádkozik egy percet - a kárpit persze meghasad, bár ő nem veszi észre -, s már nyargal is tovább, hogy újabb szeretetért kuncsorogjon, küzdjön, verekedjen, zenéljen, rendezzen, énekeljen, győzzön és ettől szenvedjen.

(Dolce:)
Selmeczi a szeretet koldusa, civilben. Bár van fantáziája, nem tudja elképzelni, hogy valóban szeretnék, ezért újra és újra felölti Don Quijote lyukas páncélját: szélmalmot és tűzokádó sárkányt egyként miszlikbe aprítva mindenféle Dulcineák nevét rebegve indul új rohamra a világmindenség ellen - hogy végre önmagát legyőzze.
A "világ" még hagyján is volna, de egy Selmeczit nem könnyű lebírni. S ki tudja, mi maradna egy efféle győzelem után?

(Tragico:)
Talán a csönd, amelyet minden világméretű zeneszerző másként fogalmaz.

(Coda:)
Most, hogy elolvastam, amit eddig becsületsértő dicséretéül lekopogtam, eszembe jut Gertrude Stein, aki a század első harmadában kiváló portrékat karcolt a századelő Párizsának nagyjairól - olyan emberekről, amelyek egytől egyig nagyobbak voltak nála.
Nos, egy villanás erejéig hasonlatosnak érzem magam miss Steinhez: büszke vagyok rá, hogy ismerem az ezredforduló néhány hazai kiválóságát. Egyiküknek - egy bizonyos Selmeczi Györgynek - kívánok ezennel boldog születésnapot: éltesse és próbálja őt még sokáig az Isten.

(Tétel:)
Érdemes lesz.

Horváth Péter