|
Kedves András,
ahogy látom idősebb barátaimnál, az ötvenedik év afféle kétségbeesett örömnek számít, egy olyan ajtó, ami kétfele nyílik, az élet-huzat csapdossa, előre is, hátra is kell nézni, kötéltánc - de a hatvanadik év már a hetedik szobába vezet, a bölcsességbe, a mosoly és megnyugvás szobájába.
Mostanában együtt dolgozunk, volt időm figyelni téged, és ezt a bölcs örömet láttam rajtad. Téged már nehéz "megvezetni", azonnal átlátsz minden szándékon és közeledésen. Bár szerintem eddig is ilyen voltál.
A legtöbb színésznek álarcokat kell felvennie, hogy hitelesnek gondolja magát, és ezek a maszkok néha egészen jól sikerülnek. Erre sohasem volt szükséged. A saját arcod változatlansága töltötte meg a figurákat.
Íróálom az ilyen. A személyiség, amely nem kér eszközöket, amely önmagától szivárványszínű, termékeny, és termékenyítő. Az a "szervi mosoly", amely annyira jellemző rád, gondolom, ugyanúgy világított a színpadon, akár a Boldogtalan hold-ban, akár a Troilus és Cressidában, akár a Bánk bánban játszottál.
A jó dráma nem nélkülözheti a színész valódi egyéniségét, hiszen arra épít, abból táplálkozik.
Olyan generáció tagja vagy, amelyben, istennek hála, hemzsegnek az eredeti, valódi egyéniségek. Ma már ez nem ilyen egyértelmű.
Születésnapodon köszönetet mondhatnak azok a filmrendezők, akik szinte mániákusan kapaszkodtak Kozák András hitelébe, és ezzel adták el önmagukat is. Örülnék, ha a mai filmes és televíziós rendezők is rájönnének arra, miféle valódi, szívhez szóló sikert lehetne elérni egy-egy újabb alakításoddal a vásznon.
De erre kevés remény van. Ma nem divat adni. Ma kapni divat. Kapni, mindenáron. De pedig adtál mindig.
|
