Szürreálisan csapongó, véres mese

Negédes, bosszantóan oldalra fésült hajú, idősödő, ám szeméből gyanúsan huncut mosolyt árasztó férfi lép be. Mesél. Az életét meséli. Elsztorizik, szórja a poént. Még nem is sejthetjük, milyen pokolian gonosz az a mosoly a szája szélén. Hogy ez az egész csupán mese. Amolyan halálosan komoly mese, melyben életek hullanak, lelkek enyésznek el. Megtudjuk tőle, hogy ha valahol megcsörren a telefon, ott szenvedés van és halál.

Egyik pillanatban 1917-ben barangolunk, hogy aztán még észbe sem kapva a 30-as években találjuk magunkat és szempillarezdülésre ismét #8216;17-ben legyünk. Borisz Davidovics pedig, aki forradalmár, anarchista, reformer vagy ahogy tetszik, kínok közt jut el egyik pontról a másikra. Ami nekünk csak egy szempillantás. A jövőben megszületik a múltja, a múltban jövőt kreálnak neki. Fel fogja robbantani egy orosz városka hőerőművét. De hát ott nincsen is hőerőmű! Sebaj, építünk egyet. És már meg is van az indíték. Meg akarta akadályozni, hogy felépítsék. Ezért felrobbantja. Vagy már fel is robbantotta?
Kész is a sztori. Beszúrunk még egy kémikust, egy grafikusművészt meg egy munkásembert. Előbbi a robbanóanyagot gyártja le, a festő bankjegyeket hamisít, utóbbi pedig elvégzi a piszkos munkát. A nagy organizátor szerepében pedig bemutatom Borisz Davidovicsot. Ez sohasem történt meg. De akár meg is történhetett volna. Pontos, hibátlan, hiteles. Tanuk vannak rá. Tehát megtörtént. Ők négyen pedig bűnösök. És bűnhődniük kell. Egy tollvonás és már hullanak is. Ilyen egyszerű. Add fel a vallásod, életed legfőbb mozgatórugóját, hogy tovább élhess! Válassz másikat! A megfelelőt. És akkor élhetsz. Már nem vagy ember, de élhetsz simán. Hacsak nem futsz össze néhány lincselővel, akinek mindegy, milyen istenben hiszel.

Danilo Kis Borisz Davidovics című műve alapján Fodor Tamás készített egyszerre megrázó, szürreális és hihetetlenül vicces előadást. Melyben ő maga a mesélő. Nem kis szerepet vállal, hiszen ő Fegyukin, az állambiztonságiaktól.
A Stúdió K-tól már megszokott módon komoly műhelymunka nyomai fedezhetők fel a végeredményben. Ahogy e tíz színész szerepből szerepbe bújik, mint más cipőt cserél, az sokszor káprázatos.
Hannus Zoltán CSEKA tagként, német gyárosként, rendőrnyomozóként, sőt püspökként is domborít, elrajzolja, szélsőségesen karikírozza figuráit. Tamási Zoltán Borisz Davidovics karakteres megszemélyesítője, mint ahogyan Nádasi László is kiválóan bújik orvos, maszkmester, szabó és inkvizítor bőrébe egyaránt. Bogdán Árpád, Baksa Imre és Z. Papp Zoltán katonák, CSEKA-tisztek, forradalmárok, hamiskártyások vagy hős áldozatok akár. Homonnai Katalinnak is szép pillanatai vannak lengyel zsidó német nyelvtanárnőként és Davidovics menyasszonyaként. Melissa Kapp is pontosan formálja szerepeit.

Van az egészben valami megfoghatatlan. Ahogy csapongunk a korok között, ahogyan nem valóságos semmi és mégis az minden és ahogyan az történik meg, amit nem szégyell a kreativitás.
A sokarcú történetet szépen zárja le a magasról alátekintő Püspök és Inkvizítor ítélethirdetése és egy idilli kép, ahol a "Semmi sem úgy történt, ahogyan látszólag" és hasonló nagy igazságok csupán kósza dallamok valahol a tengerparton, hawaii ingben és UV-szűrős napszemüvegben.