| Füledet! - ennyit mondott csak Csák tanár úr, ha úgy ítélte meg, valamelyikünk átlépte azt a határt, melyen belül a pedagógia megelégedhet a szavak erejével, hogy a helyes ösvény irányába tereljen bennünket. - Füledet - mondotta határozottan, mire a delikvensnek sietős léptekkel a tanerő elé kellett járulnia, majd oldalirányba fordulva mintegy a saját vállára hajtani a fejét, így készítve elő Csák tanár úr számára a terepet. A tanár úr ekkor mutató- és középső ujja közé fogta a renitens diák fülét, s egyetlen, határozott mozdulattal megcsavarta - ha azt mondom, hogy néhány pillanatra csillagokat látott ilyenkor az ember, keveset mondok: az egész végtelen, csillagokkal telt világegyetemet kellene mondanom, amely, szemben az emberi fülcimpával, mint tudjuk, folytonosan tágul. Csák tanár úr, a Pajta utcai általános iskola köztiszteletben álló földrajz- és biológiatanára voltaképpen bölcs önmérsékletről tett tanúbizonyságot, amikor egy határozott fültekeréssel vezette le fokozódó idegességét. Hatalmas, erős, szangvinikus ember volt ugyanis a Csák tanár úr, léptei alatt döngött az olajos hajópadló és palacsintává lapultak az elkobzott autómodellek: ha ő úgy igazán eleresztette volna magát, a jóisten se irgalmaz törékeny lelkünknek. (A testünknek meg eleve nem lett volna semmi esélye.) Megesett így is, vakációk előtt, amikor már nagyon nem bírtunk magunkkal, hogy el-elcsattant egy makarenkói pofon a Csák tanár úr tolmácsolásában: az is nyolc napon túl gyógyult ilyenkor, akinek a büntetett nekirepült. Csák tanár úr persze szélsőséges példa, mert olyan bivalyerős tanerő nem akadt még egy az egész kerületben - a Kinizsi Pál, ha tanárnak megy, és nem a törökre, ő versenyezhetett volna vele talán. Verni egyébként minden tanár vert minket, abban semmi különbség nem volt közöttük - a hatvanas évek Ujpestjén ez még olyan bevett és elfogadott eszköze volt a köznevelésnek, hogy senki fenn nem akadt rajta. Sőt, nem egy szülő - kik otthon maguk is kivették részüket a mindenoldalú nevelés ilyetén formájából - külön kérte a tanári kar minden tagját, nyugodtan verje a gyerekét, ha rászolgált. "Elvégre egy-két jól irányzott pofon nekünk se ártott meg annak idején" - kacsintottak össze tanerő és szülőerő ilyenkor a fejünk fölött. Így aztán mi mást tehettünk volna, mi is természetesnek vettük ezt a helyzetet. Komoly veszélyt csak a férfi tanárok jelentettek, elsősorban a torna- meg a politechnikaoktatók, akik egyébként is közelebb voltak a fizikai valósághoz - meg a kötelekhez, husángokhoz, fűrészekhez. Ott volt aztán a mondott Csák tanár úr, a bivalyerejével, és szinte kész is. Mert persze a nők is ütöttek, de ímmel-ámmal csak. Gyenes tanárnő a kulcstartója végével kokizta a renitenseket, Egyedné szinte simogatásszerűen paskolta végig a felhevült arcokat, Jolika néni, az apró termetű, törékeny orosztanár, ha végképpen kifogyott az érvekből, felállt a tanári székre, maga alá rendelte a legnagyobb széltolókat, és az osztálynaplóval istenesen fejbe verte őket: de ezen aztán nemcsak maga Jolika néni nevetett, nemcsak az egész osztály fogta a hasát, de még akinek a büntetést el kellett viselnie, az is jókedvűen tűrte az egészet: igaz, egy-két órát úgy érezhette magát, mintha a feje búbja a nyelőcsövébe költözött volna, de istenem, ennél nagyobb baja ne legyen az embernek. És, mondom, ezzel vége is a listának. Mert Balogh Piusz, a kiugrott (vagy inkább: kiugrasztott) szerzetes, akkor épp matektanár, hatalmas fakörzőjét suhogtatta csak, ha kihoztuk a béketűrésből, és Várnai tanár úr, a történelem oktatója sem volt híve a testi fenyítésnek. Ha rossz fát tettünk a tábortűzre, mint megértő úttörővezető, mindig megkérdezte, intőt akarunk-e vagy pofont. S minthogy otthon rajtam kívül mindenkit iszonyú verés várt egy intő láttán, lelkesen jelentkezett az egész osztály a pofonért. (Én is, mivel nem akartam kilógni a sorból.) Így zajlott az élet, csendesen, a Pajta utcai iskolában, s gyanítom, az összes többiben is. Mire kijártuk az elemit, megtanultunk mindent, amit akkoriban az élethez tudni kellett - a deltatorkolatot, a Himnuszt, a Pitagorasz-tételt, és azt, hogyan kell ellentartani egy pofonnak, hogy az ember ne törölje föl rögtön az egész padlót. Megtanultuk, hogy az életben mindig az erősebb rendeli a zenét. S minthogy ebbe nőttünk bele, így volt természetes a világ számunkra: az iskola, minden apró drámája ellenére - melyek között a tanári ütlegek nem is szerepeltek komoly súllyal - szórakoztató dolog volt, még azok is szerettek oda járni, akiknek a tanulás nem jelentett túl sok sikerélményt. Hisz annyi, de annyi kaland adódott, adódhatott nap mint nap az iskolában - s hogy néhányért ezek közül tanári pofonokkal kellett fizetnünk, hát istenem. Több is veszett Mohácsnál. (1526, ha nem tudod, édes fiam, olyan pofont kapsz, hogy kiesel a padból! Hát milyen magyar ember vagy te, ha a legnagyobb nemzeti tragédiákat se vagy képes megjegyezni?) Ezeken tehát föl nem háborodtunk, meg nem ütköztünk - kivéve, ha igazságtalannak ítéltük őket. Ha nem követtük el a terhünkre rótt cselekedetet. Vagy pláne, ha más helyett kellett elszenvednünk az atrocitásokat. Olyankor aztán volt vállrángatás meg visszabeszélés, óvatosan, a bajusz alatt - minek végén az esetek többségében kaptunk még egy-két pofont, hogy mégis elüljön a vihar valahogy. Akkor aztán, ha megnyugodott mindenki, látszólag napirendre tértünk a tévedés fölött (a tanár is ember valahol, ő is hibázhat), de az első adandó alkalommal kiegyenesítettük a világ gyémánttengelyét. Vagy úgy, hogy legközelebb bemártottuk az előbbi eset valódi tetteseit, vagy úgy, hogy (ez volt az egyszerűbb megoldás) magunk vertük el őket. Így araszoltunk, lassacskán, a felnőttlét felé. A gimnáziumban már nagyon nagy urak voltunk, ott már a férfi tanárok se ütöttek, csak ordítottak, ahogy a torkukon kifért, hogy "a középiskola nem kötelező!", a gimnáziumban már csak a részeges pedellus csapott szét köztünk, de hát annál meg sokkal gyorsabbak, fiatalabbak és józanabbak voltunk. Ott már csak a tornatanár ütött, ő is ritkán. Verényinek hívták egyébként, nomen est omen, nagyon ott volt a szeren, lévén egykor sokszoros gyűrűbajnok, akkoriban ereje teljében lévő negyvenes, komoly tornacsapatot kovácsolt az erre fogékony, csinosabb lányokból. Minket, fiúkat, nem is tanított, csak aprított, ha a keze ügyébe estünk. Tőle kaptam életem legnagyobb pofonját. Úgy esett, hogy a gimnázium persze már régen koedukált intézmény volt, amikor oda jártunk, de az épület, az még nem nagyon. Tornaterem is csak egy volt benne, öltöző is, igaz, utóbbit egy zárható szárnyas ajtóval ketté lehetett választani: egykor a szembenálló két fiúcsapat ruháit választhatták így ketté elődeink. Az úzus az volt, hogy tornaóra előtt előbb bevonultak a lányok a belső öltözőbe, aztán becsukták az ajtót, és vetkőzni kezdtek. Aztán jöttünk mi, és leselkedni kezdtünk az elődeink által az ajtóba faragott jókora réseken. Az egésznek volt valami kiskamaszos bája, hiszen a lányok is tudták, hogy nézzük őket, nem lehetett nem észrevenni a böhöm nagy lukakat a falon, ráadásul behorpadt a nagy faajtó szinte, ahogy a sok érdeklődő egymást lökdösve, taszigálva nekifeszült - és persze minden szó áthallatszott, az is, ahogy a féktelenebbje, mintha futballmeccs szpíkere volna, mozzanatról mozzanatra közvetítette a többieknek, hogy mit lát a résen át. Úgyhogy a lányok elég visszafogottak voltak odaát, de azért a nagy számok törvénye miatt a kitartóaknak mindig leesett valami. Aztán kimozogtuk magunkból az élményt a salakpályán. Nem szeretném szebbnek rajzolni magam, mint amilyen voltam, de tény, hogy ebben a programban tevőlegesen nem vettem részt. Nem mintha nem villanyozott volna föl a lehetőség, nem érdekeltek volna a kilátások - hogy stílben maradjak -, sőt, nagyon is hogy érdekeltek: kevés dolog érdekelt ennél jobban akkoriban. Hanem a közelharcot, a lökdösődést, az idétlen vicceket már akkor is nagyon rosszul viseltem - így aztán, szomorú szívvel bár, lemondtam az izgalmas élményről is. Ebből következett, hogy míg a többiek árgus szemekkel figyelték az egyetlen lehetséges veszélyforrás, Verényi tanár úr oldalirányú felbukkanását (ott volt a tornatanárok ugrózsámolyokkal telerakott kuckója), én, akinek nem volt takargatnivalója, elmerülten bogoztam a tornacipőm rakoncátlan fűzőjét. És épp abban a pillanatban egyenesedtem ki az ajtó mellett, amikor a tanár belépett, s a többiek, nagy rutinnal, szertespricceltek a szélrózsa minden irányába. Belátom, lehetett a jelenetnek egy olyan olvasata, mintha most tápászkodnék föl egy térdmagasságú figyelőállásból, és későn venném észre a felbőszült tanerőt. Mondom, lehetett - talán. De Verényi nem várta meg, hogy mindenki kifejthesse álláspontját, vázolja elméletét meg ilyesmi, hanem mellém lépett, és egy akkora pofont akasztott rám, hogy azzal szépen átrepültem az öltöző túloldalára, és még az óra végén is arcomon viseltem a nyomát. - Ebből mindenki okulhat - mondotta lakonikusan, és távozott. Nem mondom, hogy örültem, mert az sem volna igaz, de nem rázott meg a dolog. Balesetnek fogtam föl, olyasminek, mint mikor ráesik a kapufa az ember lábára, vagy köpenyére ömlik a tinta - hiába, az élet tele van veszéllyel. De a pofon helye még a nagyszünetben is látszott, a lányok persze érdeklődni kezdtek, hogyan szereztem, s ha én nem beszéltem is - úriember az úriember, még ha tornatanárral hozza is össze a sors -, a többiek szépen elmeséltek mindent, ahogy illik. - Szegény fiú - mondották a lányok, és többen nekem adták a tízóraijukat. Hazafelé a Székely Ica megvárt a kapunál. - Elkísérsz? - kérdezte. - Persze - válaszoltam. Csinos lány volt, és azon kevés nőnemű lények közé tartozott, akik elsőben sem voltak magasabbak nálam. Még csak néhány hete jártunk egy osztályba, de azért már látszott, nem vagyunk teljesen közömbösek egymás iránt. Az utcán nemigen beszélgettünk, de megérkezvén szépen bevonultunk a lányszobába, megbámultam az összes Lennon-poszterjét meg marlborós dobozát, meg kétméretes plüssmackót, aztán a Székely Ica elém állt, és amilyen váratlanul, olyan határozottan gombolni kezdte a fehér blúzát. Egy kicsit elpirult hozzá, és a kelleténél gyorsabban beszélt, de más jele nem látszott rajta a zavarnak. "Tudod, akkor éppen én vetkőztem az ajtó túloldalán. És hát így, azt hiszem, ez a látvány voltaképpen jár neked." Pofonnak ember nem örült még úgy soha, mint én akkor. |
