| Kapaszkodhatnak a magukat zseniálisnak kikiáltott, önelégült fiatal rendezők, mert Eszenyi Enikő most aztán megmutatta, hogyan kell egy klasszikus művet úgy átültetni a mába, hogy az minden ízében szinte mindenki számára fogyasztható legyen. Van abban valami jó, amikor a recenzens nem premieren nézi az előadást, mert le tudja mérni, hogy a heterogén összetételű közönség közül mely korosztály, mely réteg érti, vagy nem érti a színpadon zajló történéseket. Nos, Eszenyi "ötletbravúrjait" mindenki dekódolta. A színlap szerint a vígszínházi változatot Zöldi Gergely fordítása alapján Böhm György, Eszenyi Enikő, Szűcs Anikó és Zöldi Gergely készítette. Zöldi legutóbb éppen az Eszenyi által rendezett a Bál a Savoyban (Budapesti Operettszínház) versfordításai miatt kapott igencsak elmarasztaló kritikákat. A Tévedések vígjátéka esetében már csak azért is üdvözlendő az újbóli fordítás, mert - a többi Shakespeare-művel ellentétben - ennek a darabnak Fodor József és Szász Imre munkái kivételével jelentős fordítása nem készült a XX. században. Még Mészöly Dezső sem fordította le. |
 |
 |
| Eszenyi, mint vérbeli vígszínházi színésznő, végre megértette, be kell építtetni a hatalmas színpadot, és akkor hallatszik majd minden szó, minden sóhaj. Kentaur a díszletek tervezésénél most végre nem (csak) a látványra koncentrált, hanem a gyors jelenetváltásoknak megfelelő, jól funkcionáló elemeket komponált. Telitalálat volt Efezoszt, a nyüzsgő nagyvárost a Pannónia utcai Főnix ház környékére varázsolni, s ott bonyolítani a cselekményt. S a néző örömmel kapkodja a fejét: Eszenyi mennyi remek színészt tud a képtelennél képtelenebb helyzetekben úgy megmozgatni (esnek, zuhannak, ütik-vágják egymást), hogy közben érthetően beszélnek. A mozgások kidolgozásában Milán Mikulcik volt segítségére, aki a hazai kaszkadőrmesterekkel ellentétben nem a teatralitásra, hanem a természetességre törekedett. |
 |
 |
| A Vígszínházban most először, vendégként fellépő Cserhalmi György (Égeon) rögtön az előadás kezdetén (nemcsak dikcióit tekintve, hanem szövegértelmezésben is) tisztán és érthetően hozza a szerepét. Hegyi Barbara (Adriana) régóta nem volt ilyen jó, kettőse az egyetemi hallgató Tornyi Ildikóval (Luciana) remek alakítás. Az ikertestvérek összetévesztéséből fakadó félreértéseket, a rendezői ötletek garmadáját tökéletes könnyedséggel adja elő Pindroch Csaba (Sz. Antipholus, E. Antipholus) és Csőre Gábor (Sz. Dromio, E. Dromio). Ők ketten most egy csapásra a vígszínházi közönség kedvencei lettek. Az egész előadás fantasztikus iramban zajlik, Eszenyi szinte mindvégig bírja ötletekkel. Talán csak a szépen megkomponált zárókép előtti, utolsó jelenetet nem tudta igazán megoldani. A nagy egymásra találás és összeölelkezés jelenetében az ikrek dublőreinek alkalmazása helyett talán épp most kellett volna élnie az előadás elején bevetett televíziós kamera és óriás kivetítő lehetőségével: a szereplők, a város lakói (és a közönség is) a kivetítőn nézhették volna az előre felvett jelenetet, a televíziós kamerák és a fotósok vakuinak kereszttüzében az egymás mellé montírozott ikerpárokat. Fotó: Almási J. Csaba |
